Cikkek

Kun Miklós: „1956 szikrája itt pattant ki Szegeden”
Szerző: Márton Gábor - 2010. október 25. hétfő - 10:19 |

Nem reform szocialista kísérlet, hanem a valódi változás indította el az 1956-os forradalmat Magyarországon – vallja Kun Miklós történész, aki a Csongrád Megyei Önkormányzat megemlékezésén tartott ünnepi beszédet október 23-án. A rendezvény előtt a professzorral a hazánkat magára hagyó nyugati hatalmakról, az 54 évvel ezelőtt történtekben gyökerező mai nemzeti összefogásról és Szegednek az eseményekben játszott jelentős szerepéről is beszélgettünk.

– Gyakran vonnak párhuzamot 1848 és 1956 eseményei közé. Ön hogyan látja ezt?
– A történelem gyakran visszaköszön, nagyon sok a közös vonás a két eseménysorozatban. Még a Szabad Nép is, amely a Rákosi-féle elnyomás egyik eszköze volt, jelentett meg vezércikket „Új tavaszi seregszemle” címmel. 1848-49-ben bonyolult volt a helyzet, mivel az ott egyszerre volt nemzeti szabadságharc, függetlenségi harc, fellépés az elnyomó Habsburg-birodalom ellen. 1956-ban eléggé lecsupaszították a frontokat: voltak ők és voltunk mi.
Közös vonás az is, hogy külső erők verték le mindkét forradalmunkat. De sajnálatos módon mindkét alkalommal megjelentek az ún. „muszkavezetők” is: akár gondolunk a Paszkievics cári seregét támogató családokra, például a Zichykre; akár a Kádár-kormány kollaboráns tagjaira is, akik saját népükkel szemben támogatták a külföldi jelenlétet az országban.
„Nem emberarcú szocializmusra vágytak”
– Mik voltak a forradalom közvetlen kiváltó okai?

– Egyik fő okként említhetők az üres szocialista lózungok hátterében megbúvó társadalmi ellentétek, viszályok, hiszen ezek – a proletárdiktatúra, a dolgozók uralma vagy a munkások és parasztok gyerekeinek előtérbe helyezése – mögött kőkemény elnyomás valósult meg. A lakosság nagyon nem tolerálta ezt az elnyomó rendszert és amikor lehetősége volt rá, rögtön igyekezett lerázni magáról mondjuk a téeszeket.
Elmondható, hogy 1956 őszén a korabeli dokumentumok, újságcikkek alapján a korábbi évekhez képest viszonylag javult az életszínvonal. Persze mindez az ‘51-52-ben mindenkit megfélemlítő padláslesöprések korszakához képest volt javulás, de az emberek ‘56-ban mégsem arra vártak, hogy lassan talán majd jobb lesz, hanem valódi változást akartak.
Ez nem egy reformszocialista kísérlet volt, mint 1968-ban Prágában. Ebben az országban valódi szabadságharc folyt, ahol lőttek, ahol az emberek halálukig harcoltak egy idegen elnyomó állam hadserege ellen. Fontos kiemelni, hogy a szabadság lehetőségét megérezve pillanatok alatt felálltak újra az ellehetetlenített, üldözött 1945-48-as koalíciós pártok és mellettük számos új párt is megjelent. A magyarok nem az „emberarcú szocializmust” akarták megvalósítani a kommunisták eltávolítása után, hanem ENSZ-ellenőrzés alatti szabad választásokat követeltek. Történelmietlen a feltevés, de hozzáteszem, hogy ha a szovjet csapatok csak elindultak volna kifelé és a lakosság már nem félt volna annyira, az a szabad választás bizonyára elsöpörte volna a szocialistákat, akár a Rákosi-, akár a Kádár-féle irányzathoz tartoztak és igen gyorsan visszaállt volna a polgári társadalom.
– A szovjet befolyási övezetnek komoly veszteség lett volna Magyarország elszakadása?
– A szovjeteket nemcsak az izgatta, hogy ha ők kivonulnak innen, akkor a birodalom határai Beregszásznál lesznek, nem pedig Sopronnál és a Fertő-tónál, hanem amiatt aggódtak, hogy a magyar példa igen erős és ragadós lehetett volna a térség többi államában is. Hiába indult el egy erjedés Sztálin halálával a Szovjetunióban, ez még nem volt elég arra, hogy Hruscsovék ekkora engedményt tegyenek.
Mindenkinek volt fontosabb ügye…
– Mennyire igaz, hogy magunkra hagytak minket a nyugati államok?
– Ma divat azt mondani, hogy a nyugati világ nem segített Magyarországnak. Mi az, hogy nem segített? Egyenesen lepaktáltak a szovjetekkel! Az Egyesült Államok az elnökválasztással volt elfoglalva, Anglia és Franciaország pedig saját gyarmati problémáikkal törődtek inkább, sőt, még talán örültek is, hogy a szovjetek nem a szuezi válságba avatkoztak be, hanem a Kárpát-medencébe csoportosították át erőiket. A nyugati országok polgárai befogadták a 200 ezer magyar menekültet, a világsajtó nyíltan kiállt hazánk mellett, az ottani szovjet követségek és kereskedelmi kirendeltségek előtt hatalmas tüntetések zajlottak.
A velünk szimpatizáló egyéneken túl főként a nyugati értelmiség állt ki hazánk mellett. Albert Camus például így írt a forradalom jelentőségéről néhány nappal annak leverése után: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, személt eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elfolynia.”
– Ma milyen megítélése van az 1956-os forradalomnak hazánkban?
– Lehet hivatalosan is állami ünnepként deklarálni és hosszú távon bizonyára jobban fogjuk érezni majd ennek a napnak a jelentőségét, de akkor lesz valóban a miénk, amikor a köztudatból lemegy személyes szintre és mindenki magáénak vallja ‘56 örökségét.
Amit sajnálok, hogy nem készültek átütő erejű és mindenkit megszólító filmek 1956-ról. Ugyanúgy nem készültek ilyenek, mint ahogyan a jelenlegi tankönyvekben sincs benne az igazság. Azt kell mondanom, húsz évvel a rendszerváltás után még mindig kőkemény agymosás folyik a fiatalok körében bizonyos politikai erők tevékenységének eredményeképpen.
Kilátástalannak tűnt az ellenállás, amivel 54 évvel ezelőtt a bevonuló 19 szovjet hadosztály ellen fordult az ország, de én mégsem tartom értelmetlennek azt a küzdelmet, mivel 1956 olyan magokat hintett el a földbe, melyek hajtásai – a manapság még éppen csak elkezdődött nemzeti összefogás alapjai – abban a forradalomban gyökereznek.
Szegedről indult el a forradalom
– Hogyan látja, mekkora szerepet játszott Szeged az ‘56-os eseményekben?

– Az a szikra, amely lángra lobbantotta az országot, nem Budapesten pattant ki, hanem itt, Szegeden. Az október 23-ai óriási tüntetés sem jött volna létre, ha már a hónap közepén nem alakítja meg a MEFESZ-t a szegedi fiatal értelmiség. Hajdani debreceni egyetemi mozgalmak több tagja is elmondta nekem, hogy náluk sem indult volna el semmi, ha szegedi diákok nem mennek át hozzájuk, hogy ellenállásra biztassák őket. De szegediek szólaltak fel a fővárosi felvonulás több helyszínén, például a Műszaki Egyetemnél is. Büszkék lehetnek erre a város mai lakói is!


Emlékezés a Gulág áldozataira

Szerző: Farkas Katalin       Forrás: Duna TV Híradó           2010.10.16. szombat 18:53  

A Gulag áldozataira emlékeztek a kényszermunkáról való hazatérés 57. évfordulóján, Budapesten. Hatszázezer magyar járta meg a szovjet munkatáborokat, közülük sokan soha nem tértek haza.

10 ezer kilométerre a szülőföldtől - hosszú éveket töltöttek szovjet kényszermunkatáborokban ezek az emberek. Azt mondják: csoda, hogy egyáltalán túlélték a megpróbáltatásokat.

"Azt mondták, hogy aki oda kikerül, Narjinszkba, az onnan soha az életbe nem kerül vissza" - mondta el egyikük.

Úgy dolgoztatták őket, mint a rabszolgákat - mesélte Hársfalvi Ferenc.  9 évig robotolt egy rézbányában. A Malenkij-robotot nem csak az elhurcoltak, hanem a hozzátartozók is megszenvedték.

"Cipzár volt a szánkon, ez volt, beszélni róla nem lehetett" - tette hozzá.

A szovjetek háborús jóvátételről  és a németek deportálásáról beszéltek, de közben 600 ezer magyart vittek el kényszermunkára.

"Elképesztő történet ez és elképesztő hazugságok halmaza, tudjuk jól, hogy nem csak németekről volt szó, hanem német nevű emberekről, egyenruhát viselőkről, egyszerű emberekről, akik lementek az utcára és nem tértek vissza" - mondta el Kun Miklós történész. .

Az emlékezők gyertyát gyújtottak és megkoszorúzták a Gulagon raboskodók emlékművét.