Interjú Kisfaludy Zsófia színművésszel

„Tudom, hogy nincsenek véletlenek, hiszek a Jóisten gondviselésében és irányításában, ezért boldog vagyok, hogy minden így alakult és nem a színész szakmát kezdtem el először.” – interjú Kisfaludy Zsófia színművésszel

Kisfaludy Zsófia művészcsaládba született, édesanyja Hűvösvölgyi Ildikó színművész, édesapja Kisfaludy András dokumentumfilm-rendező. Saját elmondása szerint nagyon szeret tanulni, fejlődni, többek között ezért is végezte el a Károlin a színháztudomány mesterképzést 2021-ben. Nyolc évig szabadúszó színészként tevékenykedett, 2020. július 1-je óta a Soproni Petőfi Színház állandó tagja. Kisfaludy Zsófia karrierje nem szokványosan indult, azonban hiszi, hogy semmi sem történt vele véletlenül. Interjúnkban pályájának alakulásáról, döntéseiről és a károlis tanulmányairól is mesél.

 
Fotó: Budapesti Operettszínház

Művészcsaládba születtél, ilyen szempontból nem teljesen hétköznapi gyerekkorod lehetett. Hogyan élted meg ezeket az éveket?

Csodálatos családom van, igazi szeretetben nőttünk fel a nővéremmel együtt. Kaptam egy olyan értékrendet, ami a mai napig a „belső iránytűm” az életben és amiért nagyon hálás vagyok. Ugyanakkor én nem éltem meg extrémnek a gyerekkoromat, mert anyu nem egy „soha nem volt otthon színésznő”, hanem egy átlagos anyukaként élt: főzött, mosott, takarított, játszott velünk. Mellette pedig apukám is teljes értékű szerepet vállalt a nevelésünkben: etetett, gyakran ő fürdetett esténként és mesélt nekünk. Nyilván ehhez az is hozzátartozott, hogy olyan rugalmas munkája volt, ami ezt lehetővé tette. Filmrendezéseinél magának osztotta be az idejét, így jól tudott alkalmazkodni a színházi munkarendhez - ami reggel 10-2-ig, illetve este 6-10-ig tart.  Negyvenöt éve házasok, ez pedig egy olyan minta számomra, amit én is szeretnék követni, s majd egyszer továbbadni a gyermekeimnek.

A szüleim számára a kultúra kiemelten fontos és nyilván ebben a szellemiségben neveltek minket is. A nővérem mintájára én is igen komplex képzést kaptam: az iskola mellett jártam művészi tornára, illetve jazz-balettre, ezenkívül kosaraztam, zongoráztam, szolfézst tanultam. Bár nem szerettem zongorázni, sőt, abba akartam hagyni, ma már nagy hasznát veszem a pályámon. A zenés darabokra való felkészülésnél, ha odaadnak egy új kottát, könnyen meg tudom tanulni a dallamot és néha éneklés közben magamat is szoktam kísérni a zongorán.


Fotó:  Kallos Bea

Sokáig hárítottad a színpadi szereplést, mert nem szerettél volna középpontban lenni. 11. osztályban aztán mégis belekerültél miniszíndarabokba, s elmondásod szerint attól a ponttól egyértelművé vált a színpad iránti szereteted. Mégis, mi változott meg benned azokban a darabokban?

Jó kérdés. Nem tudom megmagyarázni. Valószínűleg azért változott meg a hozzáállásom, mert sikerélményem lett benne. Többek közt azért nem szerettem a szereplést, mert énekórán mindig nekem kellett előénekelnem a népdalokat, amiket tanultunk és abban a korban az osztálytársaim folyton kicikiztek emiatt. Ettől a szereplést én is gáz dolognak tartottam. Aztán az iskolai műsorok, darabok után mindig pozitív visszajelzéseket kaptam és ettől kinyíltam. Elkezdtem élvezni a szerepléseket.

Egyébként otthon nem szerettem szerepelni – ez azóta sem változott – és máshol sem én vagyok a társaság középpontja. Persze szeretek dumálni, de ugyanannyira szeretek hallgatni is egy beszélgetést. Leginkább egy extrovertáltan introvertált személyiségnek mondanám magam. (nevet)

21 évesen döntötted el, hogy színész szeretnél lenni. Előtte viszont elvégezted a kereskedelem és marketing szakot a BGF-en, illetve dolgoztál is marketingesként. Úgy látom, hogy nem vetted késznek a családi mintát, utat, amely egyfelől bátorságra vall, hogy te inkább kijártad a saját utadat. Az élet minden területén ilyen vállalkozó szellemű vagy?

Szerintem alapvetően igen, bátor vagyok. Szeretem kitapasztalni, hogy mi a jó nekem, még ha az kockázattal jár is. Nem maradok olyan élethelyzetekben, ahol nem igazán érzem jól magam. A konfliktusokba is mindig beleállok, ha valami sérti az igazságérzetemet. Inkább megbeszélem a dolgokat, minthogy a szőnyeg alá söpörjem. Igyekszem tudatosan élni, kitűzni egy célt és sokat dolgozni azért, hogy elérjem. De anno a kereskedelem-marketing szakválasztás nem volt ilyen tudatos döntés, sőt igazából nem is tudtam, hogy mit takar pontosan – csak azt néztem meg, mihez kell a matek és az angol. Merthogy – furcsa csavar az életemben, annak idején jobban szerettem a matekot, mint a magyart, olyannyira, hogy emelt szinten érettségiztem belőle. Felvettek, elvégeztem, marketingre specializálódtam és bevallom, nagyon megszerettem! Tudom, hogy nincsenek véletlenek, hiszek a Jóisten gondviselésében és irányításában, ezért boldog vagyok, hogy minden így alakult és nem a színész szakmát kezdtem el először. Olyan élményekkel gazdagodtam, amiket egyébként nem élhettem volna meg. Erasmus ösztöndíjjal külföldön is jártam, fél évig Hollandiában éltem. Ez egy nagyon fontos időszak volt, nem csak a tanulás, de a személyiségfejlődés szempontjából is. Önállósodtam. Számomra ez egy bátor lépés volt, mert féltem tőle az elején, de sikerült átlépnem a saját határaimat.

Mi volt tehát az a fordulat az életedben 21 évesen, amikor mégiscsak rájöttél, hogy neked színpadon kell lenned?

Egy online reklámügynökségen dolgoztam akkoriban, amely alapvetően kreatív munka és élveztem is, de egyszer csak megszólalt belül egy kis hang. Az a bizonyos „belső iránytű”. Azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. Konkrétan megláttam egy hirdetést, ahol zenés színész-képzést hirdettek a Madách Musical Táncművészeti Iskolában – akkoriban kifejezetten ez a vonal érdekelt: az ének, a tánc és a próza együtt. Úgy éreztem, hogy 21 éves vagyok, még nem késtem le semmiről, mikor próbáljam meg, ha nem most? Jelentkeztem a képzésre és lassan 12 év távlatából azt mondhatom, jó döntésnek bizonyult ez az éles váltás.

Folyamatosan tanulsz, képzed magadat. Ez is a maximalizmusod része vagy egyszerűen csak szereted a kihívásokat?

Mindkettő. Tény, hogy maximalista vagyok, nehezen bocsátom meg magamnak a hibázásokat, de közben meg tudom, hogy hibázni emberi dolog. Emellett pedig nagyon szeretek tanulni is. Ezért végeztem el a Színművészetin a drámainstruktor - színjátékos szakot és ezért jelentkeztem a Károlira is. Szeretem különböző kihívások elé állítani magamat.

Hogyan érezted magad a Károlin?

Mint mindig minden, ez is nagyon jókor jött az életembe. Elkezdtük a tanévet, aztán a második félévben kitört a járványhelyzet. Onnantól nekem megszűnt a munkám, négy hónapig nem dolgoztam. Ennek következtében kiemelt helyre került a Károli, mert rendszert vitt az életembe az órákkal, a tanulással, főleg úgy, hogy itthon voltam a négy fal között. Hálás voltam érte, mert igazodási pont lett a hetemben, sikeresen lekötötte a gondolataimat és így nem csak a körülöttem lévő helyzetre fókuszáltam. Németül is el tudtam kezdeni tanulni, ami régi adósságom volt magam felé.

Elsősorban azért jelentkeztem a színháztudomány mesterképzésre, mert szerettem volna rendszerezni és bővíteni a korábban tanultakat. A Madách-os zenés színész-képzésben nem az elméleti tantárgyakon volt a hangsúly, inkább csak átfogó ismereteket tanultunk a színházról. A drámainstruktor szakon eggyel mélyebb, részletesebb tudást kaptam már, viszont az is inkább gyakorlati volt, diplomamunkaként egy monodrámát kellett elkészítenie mindenkinek. A Károli színháztudomány szakja ellenben teljesen elméleti képzés volt. Olyan színházi irányzatokkal ismerkedtem meg az órákon, amelyekkel a pályám során eddig még nem találkoztam, olyan drámákat olvashattam és olyan előadásfelvételeket láthattam, amelyekre másképp sose lett volna alkalmam.  A zenés vonaltól – a musicaltől, operettől – távol álló alternatív vonallal is megismerkedhettem a képzés során, ami szintén formált a színházról alkotott képemen. Arról nem is beszélve, hogy új oldalamról ismertem meg magamat: az előadás-elemzéseimre, kritikaírásaimra jó visszajelzéseket kaptam, ráadásul nagyon élveztem is magát az írást. A kulturális pályázás világába is jobban beleláthattam, azóta adtam is be több pályázatot. Mondhatni új távlatok nyíltak meg előttem.


Fotó: Köő Adrien

Ezek szerint elemző típus vagy. A szerepeidre is ilyen aprólékos gondossággal készülsz fel?

Igen, aminek lehet, annak igyekszem utánanézni, azért, hogy színészként ne úgy lépjek fel a színpadra, hogy csak körülbelül tudom, hogy mit is játszom. Fontosak a háttéradatok, a játszott mű keletkezési körülményei, stb. Például a Cabaret című musical Sally Bowles szerepére úgy készültem, hogy elolvastam az Isten veled, Berlin című regényt, amiből a híres Lisa Minelli-féle filmes adaptáció készült. Elemeztem a karaktert, megnéztem a korábbi színházi feldolgozásokat is, emellett pedig fizikailag is felkészültem a szerepre – hisz sok benne a táncos-énekes szám.  Az 1957-ben kivégzett 24 éves orvostanhallgató, Tóth Ilonka karakterénél (Őrizd a lángot! Tóth Ilona Rockopera) igyekeztem a megjelent cikkeket, könyveket elolvasni, a korszakból alaposabban felkészülni, mint amit a gimnáziumban tanultunk, illetve elemeztem azt a néhány videót, ami megmaradt erről a bátor lányról. Szóval, ha van fellelhető adat, azt igyekszem kikutatni.

 

Az elmúlt időszak különösen nem kedvezett a szakmádnak, jó időre bezárták a színházakat. Te hogyan birkóztál meg ezzel a helyzettel?

A lehetőségekhez képest az első hónap nagyon jó volt otthon. Hála Istennek, mindig is elfoglalt színésznő voltam, sokat dolgoztam és ennek következtében sosem tudtam úgy igazán pihenni. Általában mindenhová rohantam, több dolgot csináltam egyszerre. Az első hónapban tehát meg tudtam állni, kicsit megnyugodtam, utolértem magam. Viszont utána nagyon hiányzott a színpad, a színház. Ürességet éreztem, ezért új tevékenységeket, örömforrásokat kellett keresnem. Visszataláltam például a természethez, sokat mentünk túrázni a barátaimmal – korábban ez teljesen távol állt tőlem, most pedig 6-7 órás utakra is elmentünk. Rájöttem, hogy feltölt a természet, boldog vagyok ezeken az utakon.

Ezen kívül nagyon szerettem Pál Feri előadásait, istentiszteleteit hallgatni – számomra az ő gondolatai mentálisan sokat adtak. Természetesen a párom és a családom is nagy segítség volt ezekben a hónapokban. Isteni gondviselésként éltem meg azt, hogy a márciusi lezárások után júniusban felhívott a Soproni Petőfi Színház igazgatója, Pataki András, hogy állandó társulati tagnak leszerződtessen. Egyfelől óriási öröm volt, hogy számítanak a munkámra, másrészt anyagi biztonságot is jelentett. Korábban ugyanis nyolc évig szabadúszóként tevékenykedtem, így a pandémia első hónapjaiban egyáltalán nem volt bevételem, mivel nem voltak előadásaim. Ilyenkor derül ki, hogy hiába játszom sok helyen, Budapesten a Madách Színházban és a Turay Ida Színházban, vidéken Győrben és Sopronban – egy világjárvány mindent felülír. Szóval a lehető legjobbkor jött ez a felkérés: nagyon hálás vagyok az igazgatómnak érte.

Bemutattuk A padlást, játszottuk is párszor, aztán novemberben jött a második hullámos teljes lezárás. Viszont igencsak hasznosan teltek az otthon töltött hónapok, ugyanis ekkor írtam meg a károlis szakdolgozatomat. A Madách Színház 1983-as Macskák című előadását elemeztem, amely nagy kutatómunka volt. Igazi színháztörténeti kuriózum ez a darab, amelyhez nincs fogható, ugyanis nincs ma Magyarországon másik olyan előadás, amely már 38 éve menne ugyanabban a színházban, ugyanabban a rendezésben. Jelenleg az 1500. előadásnál jár. Dr. Kékesi Kun Árpád egyetemi docens volt a konzulensem, akivel vigyáztunk arra, hogy ne egy szubjektív elemzést adjak az előadásról – mivelhogy az eredeti szereposztásban benne volt édesanyám is, sőt 8 éve már magam is játszom a darabban. Úgy érzem, sikerült objektív lennem az elemzés során. Azóta, amikor játszom a Macskákat, kicsit más gondolatokkal lépek már színpadra, mert mind a darab, mind a szerep kapcsán rengeteg háttérinformációval gazdagodtam.

Összetett műfajban dolgozol, hiszen zenés színházban a próza, az ének és a tánc is szerepel, melyek mindegyike külön-külön is megterhelő lehet, nemhogy egyszerre művelve. Te hogyan regenerálódsz?

Az alvás mindig jó regeneráló. Nem csak az izmoknak, de a hangszalagoknak is a pihenés teszi a legjobbat. Van egy csodálatos foniáter doktornőm, akivel beszédgyakorlatokat végzünk, ha úgy érzem, hogy elfáradt a hangom. Ezeket a gyakorlatokat itthon egyedül is el tudom végezni. A hangszalag egy olyan izom, amit be kell melegíteni, ezért éneklés előtt mindig beskálázok. Nagyon jó lehetőség erre az autóvezetés, hiszen amíg otthonról eljutok a színházba, ki tudom használni a rendelkezésre álló időt éneklésre. Persze, lehet, hogy ilyenkor furán néznek rám a járókelők. (nevet) A regenerálódásra visszatérve, a wellness engem mindig feltölt, igazi vízi lény vagyok – van, hogy órákig ki sem jövök a medencéből. Persze erre jó, ha egy hónapban egyszer van időm. De azért egy forró kád víz se rossz. Nagy fájdalmam, hogy a korcsolyázás és a síelés nekem nem tesz jót, könnyen megfázom a téli sportok közben, így sajnos ezekről le kellett mondanom.


Fotó: Köő Adrien

Számodra mit jelent a színház? Inkább küldetéstudat vagy folyamatos terápia?

A színházra sohasem tekintettem munkahelyként, nekem elsősorban hivatás, amely egy belső indíttatásból fakad. Ha olyan szerepet játszom, amit nagyon szeretek: az este végére mindig jön egy katarzis, ami olyan boldogságfröccsöt ad nekem – és remélem, hogy a közönségnek is –, ami lendületet ad és továbbvisz a mindennapokban. A legutóbbi ilyen katarzisom a nemrég bemutatott Női lelkek női tükre című önálló estemen volt, amelyben kortárs női költők verseit fűztem össze kortárs énekesnők dalaival. Rengeteg témát érintek benne, a szerelemtől és a tanulástól kezdve, az anyaságon, hiten, szabadságon át a mai modern társadalmunkat érintő kérdésekig. Ahogy ezeket átfuttatom magamon, valahogy jobban leszek a végére, mind mentálisan, mind lelkileg. Szóval igen, a színháznak van terápiás hatása is. Például amikor egy drámai szerepet játszom és sírni kell a színpadon, abba minden fájdalmamat bele tudom tenni. Ez egyfajta megtisztulás, mert ahogy kijön belőlem, leteszek egy terhet, megkönnyebbül a lelkem.

Egyébként a Színművészetire készített diploma-monodrámám pont egy terápiát mutatott be, Daniel Keyes: Az ötödik Sally című könyvét dolgoztam fel. Ebben a főszereplő nő disszociatív identitászavarban szenved, vagyis több személyiség él benne egyszerre, ami színészileg nagyon izgalmas feladat. Ez a monodráma talán az eddigi legkomplexebb feladatom, mivel minden területen részt vettem az alkotási folyamatban, a szövegkönyv megírásától kezdve, a díszleten és zeneszerzésen át, a rendezésig. Nyilván nem véletlen a témaválasztásom, mivel alapvetően nagyon érdekel a pszichológia, az önismeret. Szerintem, „ha lenne két életem”, már beiratkoztam volna a Károli pszichológia szakára. (nevet)

Közösségi Média

Közösségi média

Sport a Károlin

Sport a Károlin

 

Károli Podcast

Károli Podcast

Károli Klub

Károli Podcast

Napi biztatás

Napi biztatás

 

Tudomány, kutatás

Tudomány, kutatás

Galéria

galéria, fotógép

Szakirányú továbbképzések

Szakirányú továbbképzések