Mit üzen számunkra a múlt? – interjú Prof. Dr. Hermann Róberttel

Dr. Hermann Róbert történész, egyetemi oktató. Székesfehérvári születésű, gimnazistaként megnyerte a történelem OKTV 1981-es versenyét, amely a későbbi pályáját is meghatározta – munkásságában a nívó mindig is magas szintet ütött meg. 1987 óta dolgozik a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban, ahol jelenleg a parancsnok tudományos-helyettese. A Károlin 2012 óta tanít, a Történettudományi Doktori Iskola vezetője, a Magyar Történelmi Társulat, a Nemzeti Kulturális Alap Könyvkiadási Kollégiuma és az OKTV Történelem Szaktárgyi Bizottság elnöke, továbbá a Veritas Intézet Dualizmus Kutatócsoport vezetője – csak hogy néhány tisztét említsük. Számos díj nyertese, 2000-ben megkapta a Honvédelmi Minisztérium Zrínyi Miklós-díját, továbbá az Alapítvány a magyar hadi történetírás támogatására odaítélte neki az „Év fiatal történésze” díjat is, 2011-ben pedig Budapestért-díjat adományoztak neki. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egyik legavatottabb ismerője – nem véletlen, hogy március 15-én gyakran őt keresik meg az ünnepség témájával kapcsolatban.

Egyetemünk egyik legsokoldalúbb oktatóját kérdeztük személyes és szakmai munkásságáról.

Milyen tárgyakat tanít egyetemünkön?

Egyfelől XIX. századi magyar történelmet tanítok az alap- és mesterszakosoknak, ezen belül általában én tartom az évfolyamelőadást. Tanítok továbbá historiográfiát, több kollégával együtt oktatom a Politikai rendszerek és államok az ókortól napjainkig nevű tárgyat, mely keretein belül természetesen a XIX. századi magyar vonatkozású témákról tartok előadásokat. Túl ezen, a doktori képzésben veszek részt, szemináriumokat tartok pl. a német nyelvű szakszövegolvasás, történeti kutatás forrásai, emlékirat-olvasás témakörökben.

Melyik tudományos munkájára a legbüszkébb?

Köteteim közül hármat emelnék ki, melyek közül az egyik a 2001-ben megjelent, Kossuth és Görgei levelezéseit bemutató könyvem. Akkor azt hittem, hogy ez a teljes gyűjtemény, ám azóta előkerült még egy-két levél. Azt gondolom, hogy nagy adóssága volt a magyar történettudománynak, hiszen többnyire a Kossuth leveleket adták ki, és Görgei válaszai nélkül nem lehet teljes képet kapni arról a fiktív szembenállásról, ami a két történelmi személy között volt.

2001-ben írtam egy népszerűsítő monográfiát az 1848/49-es szabadságharc hadtörténetéről, amelyre szintén büszke vagyok. A szakma és az olvasóközönség visszhangja is nagyon jó volt. Ilyen jellegű összefoglaló utoljára az 1930-as években jelent meg, de az is egy 1898-as munkának az átdolgozott változata volt.

Kiemelném továbbá a 2007-ben megjelent Vértanúk Könyve című, más szerzőkkel együtt írt művemet, mely az 1848/49-es szabadságharc vértanúit gyűjtötte össze. Ebben a könyvben olyan valós személyekről írtam, akikről azelőtt semmilyen életrajzi adat nem állt rendelkezésre, legyen szó pl. Fekete Imre gerillaharcos tizedesről, akit egy napon végeztek ki Batthyány Lajossal, ám teljesen kiesett a történelmi emlékezetből. Ezek az emberek adták a legszínesebb társadalmi képet erről az időszakról, illetve szépen tükrözték azt az érdekegyesítési politikát, amely a reformkort jellemezte.

Mi a legfontosabb kutatási területe?

Egyértelműen a 1848/49-es forradalom és szabadságharc. Egyik jóbarátom szerint könnyű annak, aki csak másfél évet vizsgál. Erre azt szoktam mondani válaszul, hogy ennek a másfél évnek csak a ’48-as hadügyminisztériumi anyaga akkora, mint a fennmaradt teljes középkori magyar iratanyag. Ez a másfél év összesűríti egy adott korszak összes problémáját, jelenségeit. ’48 nemcsak politikatörténeti, hanem művelődés-, vagy egyháztörténeti szempontból is kiemelkedő. Tehát van még mit kutatni ebben a témakörben. Én az időszakon belül elsősorban a had- és politikatörténet egymással való kapcsolódásával foglalkozom, de más idevonatkozó témakörök is érdekelnek.

Mit gondol, hogyan viszonyulnak a mai fiatalok a történelemhez?

Egy nagyon erős átrendeződésről beszélhetünk, ha az egyetemi ifjúságot nézzük. Régebben nagyon erős volt a kötődés az egyes ünnepekhez, mára már ez gyengébb, hiszen sok fiatal csak a tanítási szünetet látja az ünnepekben. Továbbá, amikor én jártam egyetemre, akkor általában azok mentek bölcsészkarra, akik az adott tudományból a legjobbak voltak. Manapság ez nem feltétlenül jellemző, a mai fiatalok sokkal céltudatosabban választanak. Ha valaki jó történelemből, nem biztos, hogy a bölcsészkart választja, hanem inkább a jogot, a közgazdaságtudományt, hiszen ezek egzisztenciális szempontból stabilabb megélhetést biztosítanak. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a mai történelem szakos hallgatók között nincsenek kiemelkedő tehetségek – természetesen vannak – hanem az átlagról beszélek.

Azt látom, hogy amíg a mi ifjúkorunkban a történelem a jelenről és a politikáról való beszédnek egyfajta módja és szelepje volt, addig ma mást tapasztalhatunk, hiszen a rendszerrel szembeni kritikát frontálisan és nyíltan is kifejezheti bárki. Egyes politikusok ezt a különbséget még mindig nem látják és egymásnak üzengetnek a különféle ünnepeken. Emiatt, azt gondolom, csökkent a történelem iránti általános érdeklődés. Az oktatási reformok és a sok, szerintem kevésbé szükséges történelmi holtanyag, amit elsősorban a középiskolákban tanítanak, rossz hatással vannak a történelem iránti nyitottságra. Én egy élményszerűbb oktatásnak lennék a híve.

Milyen lehetőségei vannak, aki a történelem szakot választja?

Többfajta lehetőség adott, az egyik a tanárképzés. Személy szerint mindenkinek ezt a területet tanácsolom. Ha valaki nem érez ellenállhatatlan vágyat arra, hogy történész legyen, akkor ott a tanári pálya, ami egyfajta egzisztenciális biztonságot ad; a kétszakos képzés megjelenésével ez még jobban tapasztalható. A technikai fejlődéstől függetlenül tanárra mindig szükség lesz. A másik lehetőség az, ha valaki el akar mélyülni a történettudományban, ez azonban némi egzisztenciális kockázattal jár; nem biztos, hogy végzés után azonnal lesz kutatói állása. Hosszútávon persze helyet lehet teremteni annak, aki ezt a területet választja, de azért jelenleg ez elég nagy lutri. A történelem ad továbbá egy olyan látásmódot, amely segítséget ad ahhoz, hogy valaki a társadalmi és politikai élet területén elhelyezkedhessen.

Lehetőségként ott vannak a különféle intézetek, mint pl. az MTA Történettudományi Intézete, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Nemzeti Emlékezet Bizottság, a Veritas Intézet, a Terror Háza Múzeum. Ha valaki kifejezetten a XX. századdal akar foglalkozni, és jó a szakmájában, akkor nagy valószínűséggel talál magának helyet. Emellett ott vannak a közintézetek, a múzeumok, levéltárak is. Ma jóval előnyösebb helyzetben van az, aki most kezd el történelem szakosként tevékenykedni, mint akár az én nemzedékem idejében: a különféle ösztöndíjak, az Erasmus lehetőséget adnak arra, hogy eredeti forrásokat nézzenek meg egy adott országban.

Mit jelent az Ön számára az OKTV és a történelem bizottság elnöki tiszte?

Bár időnként ez sok munkával jár, mégis megtelik a lelkem örömmel, amikor látom, hogy a fiatalok még mindig érdeklődnek a történelem iránt, és hogy ennyire okosak és jók a tárgyból. Amikor én vettem részt ezen a versenyen, akkor még az első 10 helyezettet automatikusan felvették az egyetemre, később jutalompontokat lehetett szerezni. Én azt gondolom ugyanakkor, hogy óriási dolog, ha valaki az utolsó két évében időt és energiát nem kímélve, merő szerelemből foglalkozik a történelemmel, és egy többesélyes versenyen vesz részt, amiben sok a kérdőjel a továbbjutás szempontjából. Egyes dolgozatok az egyetemi szakdolgozat vagy akár egy doktori disszertáció vázlatának szintjét is megütik. Nyilván azok fogják elvinni a pálmát, akik emelt óraszámban tanulják a tárgyat; ezen jó lenne változtatni azzal, ha például két kategóriában rendeznénk meg a versenyt.

Meglátása szerint miért fontos ismernünk a múltat?

Erre megvannak az általános válaszok, mint pl. a múlt nélkül nincs jövő – én most nem ezeket sorolnám. A történelemmel való foglalkozásnak meglátásom szerint két értelme van. Az egyik, hogy érdekes, és ez önmagában egy nagy dolog. Annyi monotóniával találkozunk a mindennapjainkban, ha valami izgalmat visz az életünkbe, ez már önmagában megmagyarázza az adott dolog létjogosultságát. A humán tárgyakat fölényét az adja, hogy viszonylag kevés ember van, aki szabadidejében matematikai képletekkel foglalkozik. Annál többen vannak azok, akik akár szépirodalmi termékként, vagy kosztümös filmként, de történelmet fogyasztanak.

A másik, hogy aki a történelmet tanulmányozza, rengeteg olyan magatartásmintával, választási lehetőséggel és kényszerrel találkozik, ami ma is aktuális – meglátja a mai közéleti-politikai események, helyzetek előképeit, és párhuzamot vonhat. Túl ezen, a saját életünkre is találhatunk a történelemben példát. Ez nem azt jelenti, hogy ha valaki nagyon sok történelmi témájú anyagot olvas, akkor sosem hibázik, de kellő tájékozottsággal egy erkölcsi kérdésben lehet, hogy a jó megoldást fogja választani. A történelem egyfajta mankót adhat ahhoz, hogy a mindennapokban eligazodjunk. A történeti látásmód továbbá hozzátartozik ahhoz is, hogy megértsük a saját helyzetünket a régióban, Európában.

Mit üzen számunkra az 1848/49-es forradalom és szabadságharc?

A nagy nemzeti ügyekben, meglátásom szerint, található olyan legkisebb vagy legnagyobb közös többszörös, amely mellett a társadalom egésze képes állást foglalni, vagy akár a vérét áldozni, és ez nem jelentéktelen dolog, főleg a magyar történelemben. Merni kell kipróbálni a lehetőségeket még akkor is, ha teljesen bizonytalan lesz ennek a kimenetele. A katonai vereség ellenére nem gondolom, hogy hiábavaló volt 1848 márciusában forradalmat csinálni, nem volt hiba a megnyíló lehetőségeket megragadni. Nem véletlen, hogy a magyar társadalom túlnyomó többségének alapvetően jó véleménye van erről az időszakról. Nem a vereségre, hanem a társadalmi változásra, a jobbágyfelszabadításra, a közteherviselésre, a törvény előtti egyenlőségre emlékeznek. Meglett az eredménye az erőfeszítésnek; nem véletlen, hogy a magyarokkal köttetett a Kiegyezés 1867-ben és nem a nemzetiségekkel. Megérte tehát a bátrabb döntést hozni még akkor is, ha az adott nemzetközi helyzetben ez nem tűnt kifizetődőnek.

Milyen tévhitek alakultak ki erről az időszakról?

Az egyik híres tévhit, hogy Görgei Artúr elárulta Magyarországot, ami a politikai manipuláció és a nemzeti pszichózis sajátos keveredése, és amelyről az 1920-as évekre kiderült, hogy nincs semmi alapja. Ettől függetlenül még máig él ez a képzet. A másik közismert félreértés, ami a ’80-as évek terméke és máig nem lehet felszámolni, hogy Petőfit és más katonákat elvittek orosz hadifogságra – történeti eszközökkel ezt még soha nem sikerült igazolni. A harmincas években keletkezett egy tévhit, miszerint Budavár bevételének napján, 1849. május 21-én Ferenc József kezet csókolt Varsóban I. Miklós orosz cárnak és megállapodtak a 200 ezer orosz katona küldéséről. Kiderült, hogy Angyal Dávid történész félreolvasott egy recenziót és ebből téves következtetéseket vont le.

Közismert továbbá, hogy az olmützi oktrojált alkotmány a kápolnai csata hatására született meg, holott csak egymás után történt e két esemény, és nem volt hatással az ütközet az alkotmány megszületésre. Ez a tévhit egy 1850-es években keletkezett hamisítvány miatt alakult ki, amely Windisch-Grätz hadi jelentéséről szólt. Máig él, hogy azért ért véget vereséggel a szabadságharc, mert az akkori elit szűkkeblű volt a nemzetiségekkel, és ezeket a népeket magunk ellen fordítottuk. Egyrészt a 30-40 ezer nemzetiségű felkelő eleve nem lett volna katonai tényező az oroszokkal szemben, másfelől nem lehet XX. századi toleranciát a XIX. századi elittel szemben számon kérni. Nem szabad idealizálni sem az időszakot, hanem megfelelően kell értelmezni és emlékezni. Hallottam már arról is, hogy a nyugati hatalmak cserben hagytak minket, pedig semmilyen ígéretet nem kaptunk Európa nagyobb hatalmaitól, így ez is egy ismert tévhit.

Milyennek látja korunkban a kapcsolatunkat a Visegrádi 4 országaival?

Azt látom, hogy van bizonyos érdekközösség, és ez mintha nem gyengülne, hanem erősödne. Öt évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy néha találkoznak az országok képviselői egymással, ugyanakkor mára a migrációs válság miatt jól kivehető ennek a térségnek a sajátos arcéle, és az is, hogy mennyire eltérő kulturális és politikai hagyományokkal rendelkezik Nyugat-Európához képest. A történésznek nem szabad jóslásba bocsátkoznia, nem is szeretnék bármit is előre jelezni, de ha valamire nagy szükség lenne, akkor az ennek az együttműködésnek az erősítése.

Nagyon eltérőnek látom ugyanakkor az orosz politikával való viszonyulást, ami gyöngítheti a kapcsolatokat. Amióta Magyarországnak közvetett vagy közvetlen kapcsolata volt a felemelkedő Orosz Birodalommal, nem tudok olyan korszakot kiemelni (Rákóczi és Nagy Péter nem túl gyümölcsöző együttműködését leszámítva), amikor ebből a kapcsolatból mi magyarok bármit is profitáltunk volna, és erre meglátásom szerint figyelnünk kell. Két szabadságharcunkat is az orosz hadsereg verte le, 1944-1945 után százezreket hurcoltak rabszolgamunkára, s „felszabadításunk” után 45 éven át orosz megszállás alatt voltunk. Vigyázni kell egy ilyen hatalommal: „…timeo danaos et dona ferentes,” azaz félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is.

Dr. Hermann Róbert szakmai önéletrajza itt olvasható.