„Aki énekel, kétszer imádkozik” – interjú Dr. Dávid Istvánnal

A művészet, azon belül is a zene, egy olyan belső indíttatás, amely széppé teheti a lelket és jobbá a világot. Egyetemünkön 1993 óta létezik kántor szak, amely ezt felismerve színvonalas képzést nyújt az orgonát tanulni vágyó és elhivatott kántorjelölteknek. Dr. Dávid István orgonaművésszel, a nagykőrösi református gyülekezet orgonistájával, a kántor szak alapítójával és egykori vezetőjével beszélgettünk.

Milyen tárgyakat tanít egyetemünk főiskolai karán?

A kezdeti időszakban egyházi éneket tanítottam, és egy évig az intézmény kórusát is vezettem. Először több hangszert is lehetett tanulni: orgonát, zongorát, harmóniumot. A kántor szak megalapítása és fokozatos bővülése után orgonát, orgonaismeretet, gregorián-graduált, ellenpontot, illetve egy darabig liturgikát is tanítottam – próbáltam összefogni mindazt, ami az egyházi zenével kapcsolatos. A létszám növekedése miatt idővel új kollégák érkeztek, akik bizonyos tárgyakat átvettek, mint például a zenetörténetet, szolfézst, kórust. Ezen kívül én felügyeltem az intézményünkben lévő reggeli kántori szolgálatokat, amelyeket a kántorjelöltek végeztek a kántori gyakorlat nevű tantárgy keretein belül.

Tanárként milyen fontos területeket emelne ki a tanításban?

Meggyőződésem, hogy nem csupán oktatni, hanem nevelni is kell. Az idők folyamán ez mindig kiemelkedő fontossággal bírt számomra, de több tanárkollégám számára is. Minden pedagógus megszívlelendőnek tarthatja ezt az elvet, mely vezérfonal lehet azoknak is, akik gyerekekkel foglalkoznak. A művészeti nevelést – szakmámból adódóan is – nagyon fontosnak tartom. Sokak számára talán ellentmondásosnak tűnhet az az információ, hogy középiskolás koromban matematika tagozatos osztályba jártam. Pedig a zene és a logikus gondolkodás erősen összefügg egymással: a zene lényegében hangzó matematika.

Egyetemi éveim alatt a kolozsvári zeneakadémián nagyon szerettem a formatan tantárgyat, ahol az ütemek arányait, a szólamokat kellett számolni, illetve észrevenni és érzelemben összehangolni mindazt, amiből az egész építmény megszületik egy zeneműben. Bach monumentális alkotása, A fúga művészete is egy ilyen katedrális. Szintén kiemelném a nyitott szemmel való járást, tudatos létezést a világban, az összefüggések megértését a teremtett mindenségben, és a rácsodálkozás készségét mindenre, ami szép és érzelmileg gazdagít. Egy tanárnak át kell adnia mindezeket a diákjainak is.

Hogyan jött létre a Kántorképző Intézet?

Az első időszakban, 1991 és 1993 között a tanító-hittanoktató szak mellett egy olyan speciálkollégium indult, amelybe a harmóniumot tanulni akaró diákokat vettük fel. Amikor 1993-ban több kar és intézet összeolvadásával létrejött a Károli Gáspár Református Egyetem, a marosvásárhelyi kihelyezett karunknál már létezett egy, a régi hagyományokon nyugvó kántortanító képzés, melyet az Erdélyi Református Egyházkerület felügyelt. A napnál is világosabb volt, hogy ezt a képzést nálunk is meg kell szervezni.

Dr. Nagy István ekkor kezdte meg nálunk főigazgatói munkáját, aki szerkezeti átalakulást valósított meg. Az átalakulás eredményeképpen és forgatagában jött létre hivatalosan is a kántor szak, mely szakpárok keretében volt felvehető. Ezzel egy időben egy igen áldásos folyamat indult el: a nagykőrösi református gyülekezetben elkezdtük az orgona javítását, átépítését. Ezt a munkát – melynek szakmai irányítója voltam – úgy álmodtuk meg, hogy a majdani kántor szakosok már egy országosan ismert, minőségi hangszeren kezdhessék meg a gyakorlati tanulmányaikat.

A kántor szakunk egy köztes célt akar megvalósítani: egyházunkban köztudott, hogy az 1950-es évek végén elindult nyári kántorképzés csak tanfolyam-jellegű, ami nem felsőfokú végzettséget, hanem pusztán egy oklevelet ad. Létezik egy másfajta – egyetemi szintű – képzés is, ez a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen az Egyházzenei Tanszék keretében ma is működik. A tanfolyami és az akadémiai szint között tehát létrehoztunk egy olyan köztes – főiskolai – szintet, mely a Károlin folytatott kántorképzést különös színfoltként jellemzi. Ily módon képzésünk egy országos rendszer fontos láncszeme. A sorozatos akkreditációkat is sikerrel vettük. Erre a felsőoktatási képzési formára mind az egyháznak, mind a kántoroknak szüksége van, bár az előbbi talán még nem értette meg eléggé ennek fontosságát.

Alapvetően mi egy kántor feladata?

A kántori feladatkör és szolgálat kiteljesedése elsősorban az istentisztelet keretein belül történik. ’Ars poeticánk’ szerint egy kántor a lelkésszel – Isten igéjének magyarázójával – együtt tudjon másodikként szolgálni az istentiszteleten. A kántor, mint zenei liturgus, a lelkésznek szolgatársa, segítője kell, hogy legyen, és tudása legjavát kell nyújtania. Minden kántornak a lehető legtöbbet kell adnia azért, hogy az egyházban valami pozitív, Istennek tetsző előrelépés történhessen. Ezek alapján a kántor játéka nem lehet rosszabb a prédikációnál, és ez fordítva is igaz. Nagyon fontosnak tartom kiemelni tehát a lelkész és a kántor egymásrautaltságát a közös szolgálatban és a gyülekezet életében.

Milyen szakmai fejlődési lehetőségei vannak egy református kántornak?

A kántori teendő továbbadás, Isten ajándékainak átadása mások számára. Kálvin szerint az ’ars’ Isten egyetemes kegyelmének ajándéka. Ő az, aki „elménkbe csepegteti a művészeteket.” Ebből születik meg a tehetség, következménye pedig a kapott ajándékok visszaadása Istennek, és a kamatoztatott talentumok felajánlása. Ezért mindenkinek egy alapvető művészi önismerettel kell rendelkeznie: meddig tudom végezni az adott feladatot és ezt hogyan teszem? Ha valamilyen probléma jelentkezik, akkor mérlegelni kell, át kell gondolni a továbblépést a fejlődés érdekében.

Erre próbál különféle lehetőségeket adni az egyház, legyen szó a már említett nyári kántorképző tanfolyamról, vagy kurzusokról. Egyetemünk, a Zeneművészeti Egyetemmel közösen nemrég szervezett egy egyhetes orgona-mesterkurzust Budapesten, Nagykőrösön és Tiszakécskén, ahol David Titterington, a Londoni Zeneakadémia egyik híres professzora tartott előadásokat, aki már nyolcadik alkalommal látogatott el hozzánk, orgonistáink nagy örömére. De rendszeres vendégünk volt Gárdonyi Zsolt professzor is Németországból.

A folytatás tekintetében több diákunk választott magának egy új szintet: van, aki a Zeneakadémiára, más pedig a Teológiára ment továbbtanulni. A továbbképzés legmagasabb szintjének mégis azt tartom, amikor a kántorok műhelymunka keretében már konferenciákon is részt vesznek, és megpróbálnak egy életpályát kialakítani Isten szolgálatában. Ez utóbbi érdekében sokat tehetne egyházunk. Mi is szerveztünk ilyen szakmai műhelyeket, ennek éltetése, ápolása nagyon fontos a kántori hivatás kimunkálása és szinten tartása szempontjából – ezekre mind az egyénnek, a tanárnak, mind pedig az egyházvezetésnek érdemes figyelnie. Akár továbbképző központként is működhetnénk. Az utóbbi időszakban, 2012-ben a Merre tovább kántorképzés?, 2014-ben pedig az Úton az egyházzenei törvény felé címmel szervezett közérdekű nemzetközi konferenciáink jelentettek ilyen irányú elmozdulást. Az elhangzott előadások, hozzászólások anyaga a nyomtatott és az elektronikus sajtóban egyaránt hozzáférhető.

Mi a legfontosabb kutatási területe?

Már diákkoromtól kezdve nagyon érdekelt az orgona, mint hangszer. Az egyetemi évek alatt zenetörténetből írtam egy dolgozatot, mely az erdélyi szász- és a magyar orgonakultúrának a kölcsönhatásairól szól. Belekóstolhattam kutatásaim során abba, hogy mit is rejt ez a rendkívüli építmény, mi a kapcsolata a gyülekezetekkel, az egyházak történetével. A puszta megszólalás mellett rengeteg egyéb dolgot is magában hordoz. 1983-ban publikáltam Kolozsvár orgonáiról egy zenetudományi tanulmánykötetben, és több egyházi folyóiratban. Ezt további adatgyűjtés, kutatás követte. 1996-ban jelent meg önálló könyvem Műemlékorgonák Erdélyben címmel.

Ezen összegző írás, melyet jól fogadott a szakma, több mint 1000 orgonát tartalmaz Erdély különböző felekezetű gyülekezeteiből, rövidebb és hosszabb leírásokkal, fényképekkel. Doktori disszertációm témáját is az az ötlet adta, hogy nézzük meg a XVII-XVIII. század orgonatörténetét és azt, hogy ez milyen hatást gyakorolt a református egyházra, annak liturgiájára. Arról az időszakról van szó ugyanis, amikor az első orgonák megjelentek templomainkban. A reformáció és az orgonahasználat bevezetése között eltelt 250 éven keresztül ugyanis a merev tiltás okán templomainkban nem voltak hangszerek, de élt egy igen gazdag liturgikus éneklési gyakorlat.

Vallom, hogy mindkét korszak zenéjének létjogosultsága van a mai szertartásainkon, a gyülekezeti éneklés viszont elsődleges. Mint szolgálatban levő kántornak, ez utóbbi irány is fontos kutatási területemmé vált.

Hogyan látja az orgona, mint hangszer helyzetét korunkban?

Részben reménykeltőnek, részben pedig lesújtónak. 2000-ben, a horvátországi Varasdon egy nemzetközi organológiai kongresszuson vettem részt többedmagammal, ahol én magam is előadást tartottam, és amely a nemzetközi Orgonabarátok Társasága köré szerveződött. Ennek az volt a célja, hogy számba vegye az egykori szocialista országok orgonaállományát, amiről akkor még kevesebbet tudtak nyugaton. A kongresszuson fontos és megszívlelendő mondatok hangzottak el: az államnak és az egyházaknak közösen fel kell hívnia a figyelmet arra, hogy a kelet-európai orgonaállomány ne váljon az enyészet martalékává. „Kelet-Európa nem válhat gigantikus hangszertemetővé” – olvasható a konferencia záródokumentumában.

Felmérve és összegezve a különféle állapotokat az a felismerés született, hogy az orgonának nemcsak a hangja és külseje védendő, hanem a miliő, amelyben megszólal és az istentiszteleti keret is, melyben életre kel és szerepet kap. Ezzel szemben vannak olyan vélemények, miszerint nem fontos, „hiánya nem jelent veszedelmet,” hiszen Kálvin is mellőzte a liturgiából, és hatására 250 évig nem is használtak orgonát. 1753 óta azonban hihetetlen értékes orgonaállomány jött létre, melyet, mint gyülekezeti vagyont sem lehet lebecsülni, a rajta megszólaló zene pedig olyan szellemi táplálék, amely az Istenhez való közeledést segíti. Meg kell találni az egyensúlyt, hiszen egykor a gyülekezetek nagyon komoly áldozatokat hoztak orgonáikért, és teszik ezt ma is. Az orgona „templom a templomban,” liturgikus berendezés, az isteni zene szolgálata érdekében életre keltett építmény. Egészen más az a megközelítés, amelynek értelmében az orgona egy koncerthangszer. Ez egy nagyon szép funkció, de nincs benne az Isten iránti odaszánó szolgálat misztériuma.

Mely koncertjét emelné ki eddigi pályafutásából?

Sok koncertem volt, templomokban és hangversenytermekben egyaránt. Ezek nehéz időkben is nagy lelki segítséget nyújtottak a számomra. Nem tudok kiválasztani egyet közülük, de van néhány meghatározó hangversenyélményem. Fontos, hogy szétválasszuk az istentiszteleti szolgálatot a hangversenytől, és nem szabad összekevernünk a hitet és a zenét sem. 1984-ben alkalmam volt az akkori Szovjetunióban játszani, és megdöbbentett az, hogy keresztény templomok „már” nem liturgikus célt szolgálnak: hangversenyteremmé, vagy múzeummá, képtárrá alakították át őket.

Lelkészcsalád sarjaként az istentisztelet mindig az életem szerves része volt, és rendkívül furcsa érzés volt azzal a tudattal játszani liturgiától fosztott terekben, gyönyörű orgonákon, hogy nincs istentisztelet abban a templomban. Azóta ezeket mind visszavette az egyház (például a rigai dóm, vilniusi katedrális, lembergi székesegyház) Ezzel szemben most nyugaton sorra adják el a templomokat, és amit akkor nagyon elítélendőnek tartottunk, az Európa másik felén önmagától valósul meg napjainkban. Sokkoló párhuzam!

A koncertjeim közül kiemelném még a nagykőrösi orgonaavatót: egy ötéves munka után nagyszerű hangszer született 1997-ben, sokak odaadó munkájának köszönhetően. Ez egy nagyon szép élmény volt, mint ahogy jelképesnek érzem azt is, hogy művészdoktori vizsgahangversenyem ugyanazon a hangszeren szólalt meg 2002-ben, amelyen rendszeres liturgikus szolgálataimat is végzem.

Miért fontos a zene a teremtett ember életében?

A zene egy olyan belső indíttatás, ami széppé teszi a lelket. Reformátor eleink is nagyon fontosnak tartották a zenét, bár eltérő véleménnyel voltak róla, hiszen addigra már önállósodott a világi zene is. Melanchthon szerint a zene az isteni üzenet egyik legméltóbb hordozója, ami valóban Istenhez méltóvá teszi a liturgiát. Luther megengedő, Zwingli szigorú álláspontot képviselt. Kálvin kifejezetten az egyszólamú anyanyelvű éneklésre és a gyermekek bevonására és tanítására fektette a hangsúlyt. Mindegyik megközelítés oda vezethető vissza, hogy az ember belső érzelmi világa az Istennel való kapcsolatban létezik igazán. Isten örök, és az egyes zenei stílusoknak is neki tetszőnek kell lenniük.

A minőségi zene azonban mindenképpen fontos, mert Istentől jön a tehetség és Neki ajánljuk fel. Nem mindegy tehát az, hogyan tesszük ezt. A legjobbat, a legszebbet kell adnunk, mint ahogyan az az Ószövetségben is olvasható. Nem minden zene jó és Istennek tetsző, de Bach zenéje – aki minden kántorok példaképe – mindenképpen az! A diákjaimat sokszor buzdítom arra, hogy minél több éneket tanuljanak meg, hiszen ezzel a zenei ízlésük válik kifinomultabbá. Tapasztalom, hogy a kezdeti ellenállás fokozatosan alakul át az egyes énekek szeretetévé, miáltal jobb emberré is válnak.

Miért lehet értékes a református gyülekezeti énekeskönyv?

Az énekeskönyvek mindig egy adott korszaknak az egyházzenei lenyomatai. Sok ítélettel és előítélettel találkozhatunk arról, hogy melyik anyag rossz vagy jó és miért. Én személy szerint bizonyos merevségtől mentesen, de szakmai megalkuvások nélkül szeretném kezelni ezt a kérdést. Nagyon sokszor előjön, hogy a népi gyakorlatot vagy a hivatalos változatokat énekeljük-e inkább. Egyesek szigorúak, mások megengedőbbek ebben. Egy énekeskönyv annak tartalmától és forrásainak hiteles közléseitől válik jó anyaggá. Az 1948-as énekeskönyv, melyet most is használunk, ide sorolható. Sok értéket hozott vissza, de sajnos rossz időben született meg, hiszen megjelenése után nem volt ki megtanítsa annak dallamait. A diktatúra, az egyházi iskolák államosítása szétválasztotta a kántori és tanítói szakmát.

Sokan az utóbbit választották, így gyülekezeteink is zenei munkatársak nélkül maradtak egy megtanításra váró új énekeskönyvvel. Semmiképpen sem lehet a történeti folyamatok ismeretének hiányában ítélkezni felette. Sokan vallják – így én is – hogy a református énekeskönyv az egyik legjobb felekezeti/gyülekezeti énekanyagot hordozza. Ezt tanítani kellene és nem megkerülni pótcselekvésekkel, mert csak a valóban felhangzó éneklés válhat azzá, amit úgy ismerünk: aki énekel, kétszer imádkozik.

Milyen változást hozott a zenében a reformáció?

Számunkra a legfontosabbat az anyanyelvű éneklés megjelenése jelentette. Bár voltak már korábban is próbálkozások, az addig meglévő latin nyelvű gazdag liturgikus anyagot a reformáció alakította át magyarrá. Ezzel párhuzamosan a szövegi változtatások már az új hitelveket tükrözték. Így született meg a protestáns graduálok magyar anyaga, mely kifejezetten a reformációnak köszönhető, és a leggazdagabb ilyen jellegű anyanyelvű repertoár Európában. Bár egyesek számára idegennek tűnnek, attól, hogy egy másik korszak protestáns kegyességében születtek, még nem elvetendő, hanem egy nagyon értékes hagyaték: magyarul énekelt Biblia! Őriznünk kell ezeket, hiszen zenetörténeti hídpillérként, mint hiteles liturgiai elemek, posztmodern korunkban is megjelenhetnek istentiszteleteinken.

A gyülekezeti éneklés szempontjából szintén óriási változást hozott a reformáció. A helvét ág genfi zsoltárai „évszázadok alatt váltak magyarrá” – fogalmaz Sütő András. A német korálok magyar fordításai, vagy az eredetileg is anyanyelven született népi zsoltárparafrázisok elterjedése a 16. századi megújulásnak köszönhetők.
Az orgona, mint templomi hangszer, mind zenei, mind képzőművészeti vonatkozásban éppen a reformáció időszakában vált fejlődése során azzá, aminek ma ismerjük. A vele szembeni tiltás vagy elfogadás pedig a nemzeti orgonatájak későbbi alakulására volt helyenként igen nagy hatással.

A reformáció 500. évfordulójának évében az ünneplés és emlékezés mellett vajon komolyan vesszük azokat a változásokat, amelyek fél évezreddel ezelőtt történtek? Bizakodásunk alapja lehet Luther megállapítása, miszerint: „az éneklő reformáció hatalmasabb lett, mint a disputáló és hadakozó reformáció.”

Dr. Dávid István szakmai önéletrajza itt olvasható.

Gyakornoki program

Gyakornoki program

Galéria

Galéria

Névjegy

Névjegy

Blog

Károli Gáspár Református Egyetem – Blog

Online tanácsadás

Sport a Károlin

Sport a Károlin

nyelvvizsgaközpont

Youtube