A hit, remény, szeretet pszichológusa – interjú Dr. Bagdy Emőkével

Professor emeritus Dr. Bagdy Emőke neve országosan ismert, 1968 óta dolgozik pszichológusként. Az elmúlt közel 50 év alatt mintegy 2500 előadást tartott, munkásságával új pszichológiai iskolát hozott létre. A Pszichológia Intézet alapítója, illetve a Károli pszichológia szakjának elindítója, amely jelenleg az ország második legerősebb pszichológia képzése. Szívügyének tekinti a szakot, annak szakmai nívóját. Most is aktívan kiveszi a részét az egyetem életéből; naponta keresik meg előadások megtartásával. A kutatott témái között megtaláljuk a boldogságot, az emberi kapcsolatokat, a családot, a hivatásszemélyiség kimunkálását. A professzorasszony hitvallásában a hit, remény, szeretet hármassága áll a középpontban, amelyre egész munkásságát építette fel.

Egyetemünk oktatóját, hazánk és református egyházunk egyik színfoltját életéről, tudományos munkájáról kérdeztük.

Mit jelent az Ön számára, hogy református?

Az identitásom egyik pillérét, szerves tartozékát. Ha valaki megkérdezi, hogy ki vagyok én, akkor azt mondom, magyar református egyetemi tanár. Természetesen ehhez nőiségem is hozzátartozik, és vallom, hogy nőként az élet továbbadása a feladatom. Olyan légkörből és életvezetési mintából hoztam azt, amim van, amiben a protestáns gyökerek erősek. Azért használom ezt a jelzőt, mert benne van a tiltakozás, vagy inkább egy bizonyos életbátorság, amelyet megkaptam az eleimtől. Ahogy József Attila fogalmaz: „Én nem fogom be pörös számat, a tudásnak teszek panaszt.”

Bátornak tekintem magamat a különféle kiállásokban, és ebben az identitásom komoly szerepet játszik. Egy idő után azért nem szívesen viselem az ütéseket; a hiteim, meggyőződéseim nem mindig esnek egybe azzal a fővonallal, ahogyan a világ halad előre – és magát az előre haladást is olykor megkérdőjelezem. Ugyanígy vallom, hogy születésünkkor kapunk egy delegációt, hogy hogyan szolgáljunk, hiszen az élet döntő módon szolgálat. Képességeimmel a hivatásomban szolgálok, visszaadok valamit, amit kaptam – ez rendeltetés, és bizony ezt erősítenünk kell.

Egy lelkipásztornak lelkigondozói szerepe is van. Szerepet játszott-e a pszichológia iránti nyitottságában édesapja foglalkozása?

Nemcsak ő, hanem az eleim is szerepet játszottak ebben – az őseim között találunk kántortanítót, pedagógust, akik nagyon mélyen elkötelezett, hívő reformátusok voltak. Találunk továbbá presbitereket, de lelkipásztorokat is. A generációk közötti átörökítésben nekem is részem lehet, biztos vagyok benne, hogy a választékos fogalmazásra való nyitottságom és képességem a felmenőim egyik hagyatéka – nagyapám például költő is volt, tapasztalom, hogy a rímfaragásra érzékeny az agyam. Mindezeket hoztam, kaptam magammal. Egész gyerekkorunkban kapunk a felnőttkorhoz muníciót, és a gyermekkornak épp az a lényege, hogy feltöltsön minket, és így tudjuk felépíteni az életünket. Ahogyan vannak gének, úgy mémek is léteznek, amelyek olyan átörökített sajátosságok, amelyekben eltanuljuk, letöltjük a szülői mintát, és hozunk egy bizonyos kultúrát.

Az én életem sajátossága, hogy a szakmai és a személyes részek felcserélődtek, és ezt nehéz bevallani. Úgy éltem le az életemet, hogy a szakmának sokkal többet adtam, mint a családomnak. Nagyszerű családom van, és a férjemmel is úgy tudtam leélni 46 évet, hogy szövetségben lehettünk egymással. Ő elfogadta azt, hogy az életünk célja a szolgálat, magunkból a legtöbbet és a legjavát adni másoknak. Az én életmintám is ilyen volt, aminek egyik fontos jellegzetessége, hogy „adni az időt kéretlenül és számolatlanul” – másoknak. Lelkészeknél és azok gyermekeiknél előfordul, hogy sokkal többet adunk másoknak, mint ami a saját gyermekeinknek megmarad. Tehát hol a család került előtérbe, hol pedig a szakma, ez megedzett minket, különösen a gyermekeinket.

Melyik pszichológiai irányzat híve és miért?

Nagyon nehéz egy konkrét irányzatot kiemelni, mert sokból táplálkozom, nagyon sokkal tartok szellemi rokonságot. Mivel személyiségpszichológiát tanítottam évtizedeken át, így azt mondhatom, hogy vannak olyan személyiségelméleti tételek, amelyek többféle személyiségtanban találhatók meg. Ha mégis egybe kellene belesűríteni azt, ami a hitvallásom, akkor Jung pszichológiáját emelném ki; Jung maga is egy református lelkész fia volt.

Ezzel együtt a humanisztikus irányzatot abszolút magaménak vallom – azaz, hogy az ember végtelen lehetőségekkel születik meg. A környezetnek pedig az a feladata, hogy minden feltételt, amely a növekedéshez kell, azt próbálja meg teljesíteni, hogy bátran kivirágozzanak azok a talentumok, amelyeket hoztunk magunkkal. Amiben többek vagyunk, mint mások, azt segítenie, amiben pedig gyengébbek, azt erősítenie kell a szerető közegnek – ez a fajta fejlődés- és személyiségpszichológia az, ami hozzám nagyon közel áll.

Junggal együtt vallom, hogy rendeltetéssel születünk és célokat fogalmazunk meg, előre tekintünk a jövőbe, tehát célokságról beszélhetünk. Ma a boldogság- és egészségpszichológia mind erre a gondolatra rímel rá. Arra, hogy hittel fogalmazzuk meg céljainkat, és erre építjük fel az életünket. Határozottan vallom, hogy a hit akkor erősödik, ha nap mint nap eddzük. A reménység napi megújítása a lelki izomzatunk.

Ezért is lehet komoly szerepe a Bibliának az életünkben, mert reménységforrásként működik – ha nem edzem a lelki izomzatot, akkor valóban rosszul állok a világban. Akkor lesznek teljesek továbbá a céljaink meghatározásai, ha van kiért, van miért élnünk. Összegezve tehát a hit, remény, szeretet hármasságára tudom építeni az egész pszichológiámat. Nem hiszem továbbá, hogy az életünk végzetszerű, azaz, ha valamilyen rossz hatás ér minket gyermekkorunkban, akkor biztos, hogy felnőttként neurotikusok leszünk, és ezen nem tudunk változtatni.

Korunkban a pszichológia népszerű tudományterületnek számít. Ön szerint mi lehet ennek az oka?

A pszichológia az embert szolgálja az élet minden területén, és nem lehet elválasztani az egészség fogalmától. Egészségesnek lenni annyit tesz, hogy biológiailag, társadalmilag, pszichológiailag és spirituálisan is egységet alkotunk. Ebből a pszichológia az egyik szerepet tudja vállalni, azt, hogy ez az egy tényező hogyan határozza meg a testi egészségemet, a kapcsolataimat, és hogy a spirituális egészség hogyan befolyásolja az egész életemet. Az emberek vágynak erre a teljes egészségre, ezért lehet divatja korunkban a pszichológiának, egyre többen igényelik ezt a területet, és igazuk is van. Érzik, hogy a tárgyi kultúra nyomása, az állandó vásárlásigény, az eldobó kultúra magányosságot, egészségtelen kapcsolatokat, boldogtalanságot eredményez. Nagyon nagy a lelki károsodás. Vallom, hogy a népegészségügyet mi, pszichológusok szolgáljuk az egyik legátfogóbban, hiszen alapvetően a megelőzésre fektetjük a hangsúlyt, nem a terápiára, ez utóbbi ugyanis már egy szükséges rossz.

Azt gondolom továbbá, hogy a pszichológia népszerűbb annál, mint amilyen hivatalos támogatást élvez. Mindmáig nincs egyértelmű állami meghatározása annak, hogy valójában ki is egy pszichológus. Sokan dolgoznak a pszichológusok közül úgy, hogy nincs meghatározva mi a dolga az adott helyen. Kisebbséget képezünk, képviseleti vagy előmeneteli rendszerünk sincs, hiányzik a szakmai érdekvédelem. Egy terület van csupán, amelyet konkrétan rögzítenek: ez a klinikai pszichológiai szakág; de nincs szó arról, hogy a többi szakterülettel mi történik, és nincs meghatározva, ki milyen tevékenységet végezhet.

Így aztán a nem szakember „laikusok,” a „reménység vámszedői” azok, akik tarolnak. A munkahelyi trénereknél is például épp az a képesség és ismeret hiányzik, mely a kapcsolatok dinamikáját vizsgálja és értelmezi, és amelyhez a pszichológusoknak megvan a megfelelő ismeretük. Az Orvosi Kamarán belül lett egy külön ága a klinikai szakpszichológusoknak, hogy azért legyen valami érdekképviselet. Sajnos azt látjuk, hogy nem igazán engedik be a pszichológusokat a cselekvő, segítő területekbe, ahol szolgálni, építeni, gyógyítani lehet az egészséget, a fejlődést. Nagyon nagy tudás birtokosai vagyunk, és sajnos a világ nem igazán épít erre a széles tudásra.

Hogyan történt a pszichológia szak elindítása?

1999-ben Tenke Sándor rektor úrtól kaptam meg azt a felkérést, miszerint szükséges lenne létrehozni a bölcsészkaron egy pszichológia szakot. Örömmel vállaltam. 2000-re akkreditáltattuk, és az első év oktatási miniszteri engedéllyel indulhatott el – ekkor még csak egy kicsiny szobában gyűlhettek össze az oktatók. Ez egy lelkes hőskorszak volt, amikor a maroknyi csapat öt tanárral, nagy hittel lépett fel az ügy érdekében. Emlékszem, amikor áttelepítettek minket a Lónyay utcába a református gimnázium épületébe. Egy volt kémiaszertár elhanyagolt helyiségét kaptuk meg, amelyet a hallgatók, tanárok segítségével felújítottunk, használható állapotba hoztunk. A könyvek ellenőrzésekor magunk adtuk össze azokat, hogy elfogadhassák a megfelelő számú könyvmennyiséget. Nagyon nehéz indulás volt ez, mégis hőskorszakként tekintek rá. Rövid ideig dékánként tevékenykedtem, és mint vezető, úgy vállaltam a bécsi útra való kitelepítésünket, hogy láttam ebben az egészben az ígéretes jövőt.

Tudtam, hogy az egykori szovjet laktanya nem beszűkülést, hanem terjeszkedési lehetőséget biztosít majd a számunkra, ez be is igazolódott. Ebből az egy tanszékből aztán négy tanszékes intézet jöhetett létre. A képzés megkezdése után a mentálhigiéné és a szupervízió szakiránya is megindulhatott, majd további képzéseket is bevezettünk. Egyre gyarapítottuk a szakképzéseinket, egy nagy intézetté váltunk, plusz egy továbbképző központot is létrehoztunk. A 30 hallgatóval induló kis szakból odáig fejlődtünk, hogy a mostani létszámunk megközelíti az egész bölcsészkar létszámát. A bolognai rendszer átrendeződést hozott a képzésben és így lecsúsztunk az országos első helyről a másodikra – de ezzel nem elégszünk meg, a mi helyünk az első hely.

Meglátása szerint miért annyira sikeres Egyetemünk pszichológia szakja?

A megalakulás után hamar híre ment annak, hogy ez a pszichológia szak valóban más, mint a többi, hogy mi tényleg kicsiszoljuk arra a személyiséget, hogy az alkalmassá váljon a pszichológus hivatásra. 600 órát szántunk arra, hogy a hallgatók a gyakorlatban érlelődjenek ki, amelyek nyomán, ha valaki bement egy munkahelyre, akkor valóban volt hozzáértése és szakmai viselkedéskultúrája, vagyis a hallgatók pszichológus identitással léptek föl. Már a gyakorlatok alatt elkapkodták a hallgatóinkat, állást ajánlottak nekik.

Most újból nagy hangsúly van helyezve a gyakorlati képzésre, az elméleti tárgyak száma kevesebb, ami megint azt biztosítja, hogy nagyon jó gyakorló pszichológusokat tudunk képezni. A siker titka véleményen szerint a szakmai nívó, a teljesítmény és az emberi minőség – más mérce nincsen. Ezzel együtt ki is kell próbálnunk magunkat, azaz akiket képezünk és bekerülnek a gyakorlatba, azok esetében teljesen egyértelmű, hogy szakmailag igen magas szinten kell állniuk. Sajátosságunk a családias légkör is, amelyet a hallgatóink kedvelnek.

Ön szerint milyen egy jó oktató?

Azt gondolom, hogy az egyetemi képzés is azon múlik, milyen légkört teremtünk az órákon, hogy van-e bensőségessége az adott foglalkozásnak. Egy oktató legyen hiteles, művelt, legyen pedagógiai erosza, legyen szakértő abban, amit tanít. Kérdés továbbá, hogy a tanár és a diák kapcsolata milyen. Most azon dolgozunk, hogy létrehozzunk egy olyan viselkedéskultúrát, amelynek értelmében a reformátusság egy kiállást jelent, egyfajta magatartást; egy olyan emberi minőséget, ami a viselkedésében mutatkozik meg. Hogyan működik az ideális tanár-diák kapcsolat, milyen mintát közvetít a tanár és hogyan kommunikálnak egymással a hallgatók? Erre dolgozunk ki egy szabályrendszert, amelyben tudatosítjuk, hogy mi miért lehetünk mások, mi az alapvető ismérve egy tanárnak, aki nálunk dolgozik, és egy olyannak, aki nem. Itt már lehetnek olyan különbségek, amelyek a mi intézetünk tükrében léteznek – olyan oktatók vagyunk, akiknél ezek a viselkedésbeli különbségek megfigyelhetők. A reformátusságunkban benne van a felelősség a másikért, a hitben élés, a Biblia szerinti helyes viselkedés. Ugyanakkor tolerancia jellemez a más hitrendszert követők iránt, ebben a humánum parancsait követjük.

Mely szakmai eredményeire a legbüszkébb?

Valójában nem az én dolgom ezt megítélni, de amibe nagyon sok energiát fektettem, az a hivatásszemélyiség fejlesztése, a pályaszocializáció és így a személyiség nevelése, a szakmára, hivatásra, mesterségre való nevelés. Megkülönböztetek foglalkozást, szakmát, mesterséget és hivatást – nekünk pedig elhivatott szakembereket kell képeznünk. Erre fordítottam a legtöbb időt és energiát. 30 előadást tartottam és egy könyvet írtam erről, és ez parányi eredménynek számít. Sokkal többet írtam más területekről, mégis ez a legfontosabb, mert sokat tettem érte.

Munkásságommal – talán túlzás nélkül – pszichológiai iskolát és hagyományt teremtettem, és ez nagyon fontos eredmény. Viktor Frankl osztrák pszichiáter így fogalmazott: „Lábnyom vagyunk az idő homokjában.” Ebben mélységesen hiszek. Nem tudom, hogy ki fog rám emlékezni ötven év múlva, de amit létrehoztam, az megmarad. Aktuálisan viszont azok a könyveim népszerűek, amelyek a pszichológiai ismereteket terjesztik. A „Hogyan lehetnénk boldogabbak„ az életem sikerkönyve, megjelenése után öt évvel is szívesen veszik. A tudományos munkáimból a párkapcsolati könyveimet emelném ki, illetve az ún. közös Rorschach-tesztet – ez utóbbi egy olyan rendszer, amelyben két ember közösen fogalmaz meg állításokat a teszt képeiről, és ebből a kapcsolatuk dinamikájára lehet következtetni. Aligha foglalható be egy szakmai életpálya néhány mondatba, de nem is ez a lényeg. Az a fontos, hogy a szolgálatomnak volt és van értelme.

Dr. Bagdy Emőke szakmai önéletrajza itt olvasható.

Gyakornoki program

Gyakornoki program

Galéria

Galéria

Névjegy

Névjegy

Blog

Károli Gáspár Református Egyetem – Blog

Online tanácsadás

Sport a Károlin

Sport a Károlin

Szakirányú továbbképzések

Youtube