Megélni a valódi szabadságot

Bár gyermekkorában egy súlyos betegség miatt az orvosok lemondtak róla, gyermeki hittel bízott és felépülése megváltoztatta az életét, lelkész lett. Életének legmeghatározóbb eseményének mégis az 1956-os forradalom és szabadságharcot tartja, mely azóta is több évtizedes munkásságának kitörölhetetlen időszaka. Segédlelkészként volt, hogy 150 fős ifjúsági csoporttal foglalkozott, de komolyabb atrocitást nem kellett, hogy elszenvedjen. Varga László nyugalmazott lelkésszel, a Pallasz Athéné Domus Mentis Alapítvány kuratóriumi elnökével, Kecskemét fáradhatatlan polgárával beszélgettünk a forradalomban való részvételéről, arról, hogy mit jelentett a totális diktatúrában teológus hallgatónak, a rendszerbe nem illőnek lenni.

Hogyan született meg az a döntés, hogy lelkészi pályára megy?

Annak ellenére, hogy édesanyám soha nem mondta kisgyermek koromban, hogy lelkésznek szán, már születésem előtt gondolkodott ezen a pályán, mint számomra kijelölt hivatáson. Édesanyám a Szegedi Fogadalmi Templomban imádkozott azért, hogy évek elteltével végre gyermeke születhessen, s ha Isten fiúgyermeket ad, akkor e gyermek majd felnőttként lelkész lesz – ezt a fogadalmat azonban sokáig eltitkolta előlem. 13 évesen szívizomgyulladással és mandulatályoggal kezeltek, de az orvosok nem sok esélyt láttak a felépülésére, sőt, lemondtak rólam.

Emlékszem édesanyám zokogására, akit azzal bíztattam, hogy tudom, hova kerülök, ha nem élem túl, ha pedig meggyógyulok, akkor felnőve majd a lelkészi pályát választom. Tóth Endre akkori kecskeméti lelkész segítségével átkerültem a Bethesda Kórházba, ahol megműtöttek – hosszan tartó lábadozás után meggyógyultam és ekkor tudtam meg a születésem előtti fogadalmat is. Tudatosan nem gondoltam más pályára a lelkészi szolgálaton kívül. Ugyanakkor nagy törést jelentett Tóth Endre elvesztése középiskolás koromban, de a nehézségek ellenére megmaradtam annál az elképzelésnél, hogy lelkész leszek.

Mit jelentett az 1950-es években református fiatalnak lenni?

Ami a lelkészi pályára való készülésemet valamelyest megnehezítette, azok a középiskolai éveim voltak, hiszen 1950 és 1954 között jártam középiskolába. Ez volt a Rákosi-diktatúra legkeményebb időszaka, többek között ekkor vették el az egyháztól a még megmaradt iskolákat. Ez az időszak mégis kedves emlékként maradt meg bennem, a fiatal évek az idősebbek szemében megszépülnek. Az általános iskolás éveket érdekes módon már korántsem ilyen szép időszakként éltem meg, ekkor történtek az államosítások. Bekerülve a nem túl nagy létszámú középiskolába egy nagyon kedves tanári kar fogadott minket, az igazgató, bár elvhű kommunista hírében állt, nagyon sokszor beszélgettem vele hitről, vallásról, a Szentírásról.

Ekkoriban a Dolgozó Ifjúsági Szövetség kultúrfelelős diákja voltam, a feladatom a különféle nagy iskolai ünnepségek megszervezésén túl előadások, bálok szervezése volt. Ezek politikai vonatkozásai nem foglalkoztattak, élveztem a szervezést és ez az, ami fontos volt számomra. Nem mertem bevallani ugyanakkor, hogy a teológiára szeretnék menni, féltem az érettségiző bizottság rosszallásától. Mikor a szegedi jogra adtam be a jelentkezésemet, az igazgató tajtékozva kérdezte, hogy igazából miért akarok oda menni, amikor nekem nem ott van a helyem. Végül nem is oda vezetett engem Isten, hanem a teológiára, de az igazgatóval ápolt barátságom megmaradt.

Hogyan élte meg azt, hogy a Budapesti Teológiára jár?

1952-ben mindössze hárman (!) iratkoztak be a budapesti teológiára – ennyire megnehezítette az akkori rendszer a lelkészképzést. A mi évfolyamunkra 1954-ben már 19-20 fő jelentkezett, ekkora már némi enyhülést lehetett érezni, hiszen Sztálin meghalt, Nagy Imre – igaz, csak fél évig –, de miniszterelnök volt. Az állam 15 főt határozott meg, a mi évfolyamunkból végül tízen végeztük el a teológiát.

A teológusokat mindig csodabogaraknak látták, a különféle hivatalokban nem is tudták mi ez, sokan geológusoknak írtak be minket. Első évesként egy 30 napos helyettesítés végett Tiszavárkonyban laktam, mikor egy napon valaki becsöngetett hozzám, aki a tiszavárkonyi lelkészt, Pál Lászlót kereste. Kiderült, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal szolnoki titkára volt, aki nem értette, hogy egy ilyen jóvágású fiatal miért akar lelkész lenni, amikor 5 év múlva már egyház sem lesz. Hosszasan győzködött arról, hogy más pályát válasszak, de számomra ez hitbéli döntés volt, nem a korszellem állt a meggyőződésem középpontjában. Ugyanakkor az állam, ahol csak tudott, figyelt és győzködött minket.

1955-ben ünnepelte a KRE elődjének számító Budapesti Református Teológiai Akadémia fennállásának 100 éves jubileumát. Hogyan emlékszik vissza erre az ünnepre?

Másodéves teológusként vehettem részt a jubileumi évben. Az egész tanév azzal telt el, hogy a külvilág számára is meglehessen mutatni: a teológia egy szabad intézményként működik, az akkori dékán, Pap László a nyugati (német, holland, amerikai, svájci) református és más felekezetű egyházi értelmiségieket is meghívta. Ezzel el tudta hitetni az állammal azt, hogy ez neki is hasznára válik, hiszen a külföldiek képet kapnak arról, hogy a teológiai egy független oktatási intézmény. Mi ekkoriban, mint felszolgálók, segítők voltunk jelen, láttuk azokat az akkori nagy teológusokat a világ több pontjáról, ez egy nagy eseménynek számított. Ez az 1955 tehát még békésnek volt mondható.

Pontosan hogyan vett részt 1956. október 23-án a forradalomban?

A teológián megvoltak a különféle baráti csoportok, akik az egyes szobákban gyűltek össze és vitatkoztak, beszélgettek. Herceg Lajos, Magócsi István a Műegyetemen, míg Horváth Barna teológus barátunk az Író Szövetségben tájékozódott az aktuális fejleményekről. Így értesültünk Rajk László temetéséről is, ahova testületileg elmentünk. Október 22-én kaptunk hírt arról, hogy másnap a Bem-szobornál szolidaritási tüntetés lesz a lengyelek mellett, a műegyetemisták hívtak minket, hogy csatlakozzunk. Mi igent mondtunk.

Október 23-án kora délután gyülekeztünk a teológia kapujánál, hogy az Író Szövetséghez menjünk. A 90. zsoltárt énekeltük az induláskor, ekkor megjelent a dékán, Pap László előttünk. Akkor ezt mondta: „Református teológusok vagytok. Tudjátok az Igét: Minden szabad nékem, de nem minden használ. Úgy viselkedjetek, azt csináljátok, ami épít és használ. Az Úr Isten őrizzen benneteket!” – sarkon fordult és bement. Utólag tudtuk meg, hogy sírva imádkozott értünk.

Három évvel később kérdeztem meg tőle, hogy miért engedett el minket október 23-án és miért tiltotta meg, hogy két nappal később elmenjünk a Kossuth térre, ahol a sortűz is volt. Tudta ugyanis, hogy mi október 23-án biztosan elmegyünk a tüntetésre, de két nappal később már így figyelmeztetett minket: „Aki innen kimegy, az ide többet nem jön vissza.” Tudta ugyanis, hogy vérengzés lesz a Kossuth téren. A fasori templommal szemben indultunk ki a Nagykörút irányába. Hallottuk a rigmusokat, aztán a Kossuth-nótát kezdtük el énekelni a Nagykörútra érve, annak is a refrénjét: „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” Elfordultunk a Rákóczi út irányába és ekkorra már a tömeg óriásivá duzzadt, az épületekre sorra tűzték ki a magyar zászlókat. A menet tovább haladt a Margit hídon át a Bem tér irányába. Mikorra odaértünk, a tüntetők két részre szakadtak, az egyik az akkor még létező Kossuth hídon, a másik a Margit hídon keresztül haladt a Kossuth térre.

A parlament előtt a teológusok csoportja a Rákóczi-szobortól nem messze állt. Mindenki Nagy Imrét akarta hallani, aki csak nyolc órakor állt ki a tömeg elé. Itt szavalta el Sinkovits Imre a Nemzeti Dalt, s láttuk a parlament tetején égő vörös csillagot, amit a tömeg kihurrogott, s követeltük, hogy oltsák el – ez be is következett. A tömegben állva kérdeztem a többiektől, hogy hányadika van ma, mert ez a dátum valószínűleg történelmi nap lesz. Nagy Imre híres beszédét azzal kezdte, hogy „Kedves Elvtársak”, mire óriási hurrogás következett, de mikor azzal folytatta, hogy „Kedves Magyar Barátaim”, óriási üdvrivalgásba csapott át a tömeg.

Majd pár teológussal elindultunk haza. A Deák téren láttunk egy embert, akit kis híján agyon vert a tömeg, mert a tüntető diákok miatt méltatlankodott. Körbe álltuk őt és elkísértük a lakásáig, meg kellett védenünk a tömegtől – nekünk, tüntető diákoknak. Láttuk a felborult autókat, az ÁVH kiskatonáit, ahogy a fejünk fölött egy-egy sorozatot elengedtek.

Mit jelent ’56 egy keresztyén ember számára?

Mindenekelőtt az igazi szabadságot. Két bibliai ige van, ami engem ahhoz az eseményhez köt. Magócsi István tartotta október 23-án a reggeli áhítatot, amit a Prédikátor könyve 3. része alapján tartott: „Mindennek rendelt ideje van az ég alatt…” A másik pedig az, amit már említettem: „Minden szabad nekem, de nem minden használ”. Isten elhozta ennek a forradalomnak az idejét. A szabadság valójában az, amikor használni és építeni tudunk. Itt értettem meg a szabadság valódi lényegét: mindazt tenni, ami épít és hasznára válik másoknak.

Mi, budapesti református teológusok tudatosan nem vettünk részt fegyveres harcokban – helyette vért adtunk, segítettünk. Nehéz szavakkal azt az érzést kifejezni, amikor október 30-án eltemettük a teológia udvarán Herczeg Lajos teológus barátunkat és ezzel együtt hallottuk Nagy Imrét, aki arról beszélt azon a napon, hogy a forradalom győzelemre áll. ’56-ban valóban a szabadságért haltak meg oly sokan. Mások eltiprása, a rombolás már rabság – ezt kell megérteni a mai kor emberének.  Számomra egy szent, egy elkülönített része ’56 az életemnek, amiben megerősödött a személyes hitem, a hazaszeretetem, az a nagyon fontos gondolat, hogy „itt élned, s halnod kell.”

Hogyan lehetne a mai kor emberének átadni ’56 üzenetét?

Magát a történelmi tényt muszáj kommunikálni, beszélni arról, hogy igenis volt egy olyan forradalom, amely az egész akkori világot felrázta és megingatta a teljes Szovjetuniót. Ahogy a Kiegyezésig nem lehetett a ’48-as forradalom és szabadságharcról beszélni, úgy ’56 is tiltott témának számított és máig sem teljesen feldolgozott és kommunikált része a magyar történelemnek. Az egész világ számára kiderült, hogy a kommunista rendszer hazug és nem kínál tökéletes boldogságot, nem a legszabadabb életet biztosítja, mert elnyom népeket, ha építkezik is, lélekben nagyon sokat rombol. Ilyen formában semmivel sem enyhébb és különb, mint amit a hitleri Németországban tapasztaltak meg az emberek. A szabadság tehát nem szabadosság, az egy rend, egy rendszer, amiben mindennek meg van a maga helye.

Gyakornoki program

Gyakornoki program

Galéria

Galéria

Névjegy

Névjegy

Blog

Károli Gáspár Református Egyetem – Blog

Online tanácsadás

Sport a Károlin

Sport a Károlin

Szakirányú továbbképzések

Youtube