Régi mondás, hogy jobb adni, mint kapni, mely minden időben igaz, mégis talán karácsonykor érezzük a legigazabbnak. S hogy miért? A válasz egyszerű. Ha kapunk, akkor a vagyonunk nő, vagy a büszkeségünk. Ha viszont adunk, azáltal az értékünk növekszik; hosszú távon pedig ez fog számítani. Kapni jó, de adni még jobb. Ajándékozni pedig nem csak materiális értéket lehet, hanem egy jó tanácsot, becses gondolatot is.

Az igazi szeretet feltétel nélküli!

A szeretet az egyedüli olyan tulajdonunk, amely sosem csökken, hanem pont ellenkezőleg, gyarapodni fog minden alkalommal, mikor adunk belőle másoknak. Csakhogy ez az ajándék is lehet öncélú. Nem szabad feladnunk önmagunkat, lemondanunk a saját értékeinkről, értékrendünkről, pusztán azért, mert valaki ezt kívánja tőlünk. Aki ilyen feltételekhez köti a szeretetét, az nem téged szeret, hanem csak azt, amit tőled kaphat. Egy kapcsolatot az tesz igazán értékessé, ha az őszinte, feltétel nélküli szereteten alapul.

Fejezzük ki a szeretetet!

Mindannyian tudjuk, hogy a közös programok és élmények nélkülözhetetlenek a kapcsolataink ápolásához; ám nincs mindig lehetőségünk vagy időnk erre, és nincs is mindig szükség rá. Elég egy apró gesztus is, egy mosoly, egy telefonhívás, hogy éreztessük a szeretetünket. Az élet forgatagában már egy kis jelzés – egy bíztatóan megszorított kéz, egy érdeklődő kérdés – is sokat számít.

Ne viseljünk álarcot, őszintén adjuk magunkat!

Ez az egyik legnagyobb kihívás az életünkben: bármilyen körülmények között, bármilyen külső hatás ellenére őszintén önmagunknak maradni. A kisgyermek megfelelési vágya kényszerré, majd felnőttkori frusztrációvá válik, ám a szerepek, melyeket a könnyebb beilleszkedés és elfogadás miatt veszünk fel, értelmetlenné válnak, ha a számunkra fontos emberek önmagunkért szeretnek minket. Mindannyian őszintének születünk, és őszintének is kell maradnunk a környezetünkhöz és saját magunkhoz is. A feltétel nélküli szeretetet nem csak másokra, de önmagunkra is ki kell terjesztenünk.

Ne ítéljünk elhamarkodottan!

Vitáinkat, összetűzéseinket a legtöbbször érzelmi alapon kezeljük. Ha valaki megbánt, egyből azt feltételezzük, hogy rosszat akar. Ha hibázik, máris egész személye válik problémássá számunkra. Egy kis darab alapján alkotunk teljes képet – sokszor megkérdőjelezhetetlenül és visszavonhatatlanul – azonban ez nem jó reakció. Amikor problémánk van valakivel, bármilyen nehéz is eleinte, csak magára a problémára szabad fókuszálni, és nem szabad rögtön beskatulyázni a másik ember személyét. Felindulásból született ítéletek vagy önmagunkból kiinduló magyarázatok helyett üljünk inkább le a másik féllel, és őszintén beszéljük meg vele az érzéseinket és sérelmeinket. Ne általánosítsunk, ne keressünk nem létező összefüggéseket, és legfőképpen ne feltételezzünk egyből rosszindulatot. Keressük meg a probléma okát, és tanuljunk belőle.

Mindig jelezzük, ha valami bánt!

Általában nem szeretjük a személyes konfliktusokat, sőt a közvetlen környezetünkben kifejezetten kerüljük is azokat. Inkább tartogatjuk a bántalmainkat, eltemetjük mélyre, és cipeljük, ameddig tudjuk, miközben napról-napra belül meghalunk kicsit. Aztán bombaként robbanunk. Vagy kifelé, agresszíven nekiesve a másiknak, vagy befelé, összeomolva lelkileg és testileg. Nem szabad félnünk a véleményünk kinyilvánításától, és nem szabad elmenekülnünk a konfliktus elől, helyette őszintén beszéljük meg őket!

Életünk során sok emberrel találkozunk, sok tanácsot hallhatunk, és mindenkitől tanulhatunk valamit. Vannak, akiktől azt, hogyan éljünk, és vannak, akiktől azt, hogyan ne. Mégis túl gyakran felejtünk el tanulni – a múltból, embertársainktól, vagy Isten intő és óvó szavából. Vannak olyan személyek, akiktől egy-egy dolgot kapunk és azt visszük magunkkal azt egész életünkön át. Vannak viszont olyan találkozások vagy jó tanácsok, melyek az életünket változtathatják meg.