Nemzeti ünnepünkön a 200 éve született Petőfire emlékezünk

Petőfi Sándor – költő és katona

A 200 évvel ezelőtt, 1822 decemberében vagy 1823 januárjában született Petőfi Sándor kétségkívül a legismertebb és legelismertebb magyar költő itthon és külföldön egyaránt. 26 és fél éves életpályája után bámulatosan nagy életművet hagyott hátra, nevéhez fűződik az egyik legismertebb magyar elbeszélő költemény, a János vitéz, s Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata mellett a legismertebb hazafias vers, a Nemzeti dal, s az egyik legszebb magyar szerelmes vers, a Szeptember végén.

Kiskőrösön született, bár a településen kívül Kiskunfélegyháza és Szabadszállás is verseng a szülőhely státuszáért, ugyanakkor a kiskőrösi evangélikus templom őrzi a keresztelési bejegyzését. Szülei, Petrovics István és Hrúz Mária szlovák származásúak voltak, fennmaradt leveleik szerint nem tudtak tökéletesen magyarul, azonban fiuk mégis az egyik legnagyobb magyar költő lett.

A Versek című, 1844-ben megjelent kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe, s kiterjedt kapcsolatrendszerre és országos népszerűségre tett szert. A költői sikerek mellett magánélete is révbe ért: sok reménytelen szerelem után 1846 őszén ismerkedett meg Szendrey Júliával, akit aztán egy év múlva, 1847. szeptember 8-án, Erdődön vezetett az oltár elé. Házasságukból 1848. december 15-én született meg fiuk, Zoltán.

Petőfi pályafutásának csúcsa kétségkívül 1848 tavasza. A március 15-i pesti forradalom egyik vezetőjeként kulcsszerepet játszott a nap eseményeiben, az egyetemi ifjúság csatlakoztatásában, a Landerer és Heckenast nyomda elfoglalásában, majd délután a pesti városi tanács meggyőzésében. A nap folyamán négyszer is nyilvánosan elszavalta a Nemzeti dalt (a Nemzeti Múzeum előtti nagygyűlésen nem!), s az est folyamán beválasztották a Pest Városi Rendre Ügyelő választmányba, majd néhány nap múlva a Pest Megyei Közbátorsági Bizottmányba is. Március-áprilisban állandó szereplője volt a többnyire a Nemzeti Múzeumnál tartott tömeggyűléseknek, szónoklataival és költeményeivel folyamatosan agitált a forradalmi változások mellett.

Petőfi Sándor iskolai tanulmányai után 1839-1841 között közvitézként a cs. kir. 48. gyalogezredben szolgált, ahonnan általános testi gyengeség miatt leszerelték. Katonai tapasztalatait aztán a szabadságharcban ismét hasznosíthatta, amikor 1848. október 15-én a 28. honvédzászlóalj századosává nevezték ki, ahol kiképzőtisztként és helyettes századparancsnokként tevékenykedett. „De mennyi a dolgom? arról csak annak lehet fogalma, aki tudja, mit tesz az: kétszáz parasztból kétszáz katonát csinálni” – írta Arany Jánosnak.

Zászlóaljának a harctérre rendelése előtt hosszabb szabadságot kért, mert felesége, Szendrey Júlia ekkor már nyolchónapos terhes volt. Szabadságkérelme elakadt a katonai bürokrácia útvesztőiben, s csak több mint egy hónap múlva kapott rá választ, így addig engedély nélkül volt távol az alakulatától. Végül 1849. január 17-én saját kérésére áthelyezték az erdélyi hadsereghez, ahol Bem segédtisztje lett, s részt vett a Szelindektől Déváig tartó visszavonulásban. Ezalatt több összecsapásban is részt vett, a február 4-7. közötti időszakban naponta kockáztatta az életét. Tapasztalatairól tábori levelekben számolt be a hivatalos Közlönynek.

Ezt követően futárként Debrecenbe ment, ahol összeveszett Mészáros Lázár hadügyminiszterrel, s lemondott rangjáról. Március elején Medgyesen ismét jelentkezett Bemnél, részt vett a március 2-3-i medgyesi ütközetben. Ezt követően megbetegedett s Kolozsvárra, majd éppen március 15-én hajnalban futárként Debrecenbe ment. Március végén visszatért Erdélybe, s április 1-jén Bem ismét századossá és segédtisztjévé nevezte ki. Április elejétől május elejéig Bem neki diktálta le a Kossuthnak írott jelentéseit s jó néhány más bizalmas levelét; ezek eredetijei és fogalmazványai a költő kézírásában meg is vannak. Sőt, Petőfi készítette a magyar interjúirodalom első fennmaradt darabját, amikor Bemmel beszélgetett arról, hogy kit tart hadvezéri eszményképének.

Április 8-án megkapta a Magyar Katonai Érdemrend 3. osztályát. Részt vett Bem 1849. április-májusi bánsági hadjáratában, ahol ismét több összecsapásnak volt közvetlen tanúja. Harctéri érdemeiért Bem május 3-án a csatatéren őrnaggyá nevezte ki, azonban egy újabb debreceni futárút során összeveszett Klapka György helyettes hadügyminiszterrel, s május 6-án leköszönt – a Hadügyminisztérium által még meg sem erősített – rangjáról. Ezt követően apja halála miatt Budapestre utazott, itt Klapka május közepén házi őrizetbe tétette, de Görgei Artúr hadügyminiszter és fővezér utasítására elengedte. Görgeinek köszönhetően csak június végén bocsátották el a honvédségből. Július elején elhagyta Pestet, Mezőberénybe ment, ahonnan július 18-án Egressy Gábor és Kiss Sándor társaságában Bem felkeresésére Erdélybe utazott. Július 25-én Berecken csatlakozott újra az „apó” seregéhez, s innen utazott Marosvásárhelyre.

Bem, amikor Marosvásárhelyről Segesvár felé indult, Egressy Gábor visszaemlékezése szerint „vezérkarából nem akart magával mást vinni, mint Lőrincz [József őrnagy] és [Anton] Kurz segédtiszteit. [Petőfi] Sándor azonban hozzájok csatlakozott, anélkül, hogy az öreg ezt akarta volna.” (Egyenruhája sem volt, a Marosvásárhelyen hátramaradó Egressy Gábort kérte meg, hogy fizesse ki a készülőfélben lévő uniformisát és vigye utána.)

Petőfi Gyalókay Lajos vezérkari százados kocsiján érkezett meg a csatatérre. Petőfinek csupán vászonzubbonya volt, egyenruhája nem; kardot vagy más fegyvert nem viselt, Fehéregyházán áthaladva hallották az első ágyúdörgéseket és puskalövéseket, mire Petőfi a Haller-kastélyhoz közeli, az országút mellett álló magas épület, az ún. filagória mellett leugrott a kocsiról és előreszaladt. Gyalókay a kocsiját a községnél folyó Sárpatak hídja előtt az országúttól balra, az ottani töltés mellett, az ágyúktól védett helyen állíttatta fel, majd előresietett a csatatérre, a magyar balszárnyra. Rövidesen Petőfi is megjelent, s együtt nézték a kibontakozó ütközetet. „Mit gondolsz, kit ver meg ma az Isten?” – kérdezte a költő. „Remélem, a muszkát” – felelte Gyalókay. „Én nem remélem, de követelem” – válaszolta Petőfi. Aztán Petőfi megpróbálta rábeszélni Gyalókayt, hogy térjen vissza vele Fehéregyházára, de a százados arra hivatkozva, hogy a balszárnyról jobban át lehet tekinteni a csatateret, maradt a helyén.

Petőfi ezt követő útja a csatatéren nehezen rekonstruálható. Gyalókay szerint Fehéregyházának indult, vannak azonban olyan szemtanúi beszámolók is, amelyek szerint a balszárnyon, az első vonalban vagy közvetlenül amögött is megfordult; sőt, a Bem által az Ördögerdőben rohamra küldött csapatokhoz csatlakozott és biztatta őket. Néhány forrás szerint egy ideig Bem környezetéhez csatlakozott, s – Pap Lajos őrnagy szerint – az öregúr zavarta hátra. A délutáni órákban azonban nagyobbrészt már Fehéregyházán tartózkodott, hol egy sütőkemencén üldögélve, hol pedig ismét előrement a csatatérre.

Lengyel szerint délután 4 óra tájban Petőfi ismét előrement a Sárpatakig, s a híd karfájához dőlve, ott állt elmerengve fél órán át. „Tőle mintegy 200 lépésre dolgozott egy 6 fontos, s lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. – Hihető, sok kárt tett bennök, mert nemsoká rá is erősen kezdettek tüzelni, s egy golyó Petőfitől alig 30 lépésre ütött a földbe, a felvert föld és por őt is ellepé, s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törölgeté. – Ekkor helyét megváltoztatá, felénk közeledett s hátát a falu kapuzábjához [a vetésterület határát jelző oszlophoz] vetve nézte a csatát, és elmerült gondolataiba, még pedig annyira, hogy a csakhamar hallatott iszonyú zsibaj, ordítás, egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol az történt.”

Lengyel is felfigyelt a szokatlan zajra, előrefutott, s megkérdezte Petőfit: „Mi baj, őrnagy?” Ám a költő nem felelt semmit. Lengyel rövidesen látta az orosz lovasság kibontakozó támadását, s előremutatva a rohamozó lovasságra, odakiáltott Petőfinek, aki csak ennyit válaszolt: „Potomság”. Ám amikor Lengyel mutatta neki, hogy Bem is menekül, Petőfi is felismerte, az ütközet elveszett. Szó nélkül futni kezdett a Sárpatak túlpartjáról a hídon keresztül Fehéregyházára vette útját. A híd előtt összefutott Gyalókay Lajos századossal, aki megragadta a karját: „Jöjj velem, kocsimat innen nem messze állítottam fel, azon menekülhetünk, gyalog vagy levágnak, vagy elfognak”.

Petőfi azonban más véleményen volt: „Azt hiszed, hogy van olyan bolond, ki ebben pokolban megállani merné helyét, kocsisod is elfutott, mint a többi. Nézd – ezzel a felénk közelítő lovascsapatra mutatott – itt nem lehet menekülni, ne gondolj most kocsidra, hanem jer oldalt, ott talán megszabadulhatunk”. Gyalókay habozott, Petőfi pedig kirántotta kezét: „nincs idő gondolkozni, én megyek, Isten veled” – mondta, s tovább futott.

Átjutott a falun, s Héjjasfalva felé vette útját. Utoljára itt látta őt a Bemet menekítő Pap Lajos őrnagy, majd vélte őt látni Lengyel József orvos. Valahol félúton eshetett az üldöző Nassau-dzsidások áldozatául. Legalábbis így rekonstruálta a költő utolsó óráit Dienes András. Tény, hogy Petőfit utoljára a faluban látták, utána csak látni vélték. Egyelőre tehát csak annyit mondhatunk bizonyosan, hogy a Segesvár-fehéregyházi ütközetben nyomtalanul eltűnt.

A költő halálát mindenki biztosra vette. Petőfi a Marosvásárhelyre elvergődő menekültek között sem tűnt fel, holott Bem maga is kerestette. A foglyok között nem volt, mert az ütközetben fogságba esett, s később megszökött Bauer Lajos vezérkari őrnagy nem látta őt a foglyok között. Élve az ütközet után senki sem látta. Holttestét többen is látni vélték – de egyik szemtanúi beszámolóról sem állíthatjuk azt, hogy bizonyosan a költőre vonatkozik.

Sem az eltűnésben, sem a szemtanúk megjelenésében nincs semmi különös. Egy teljes vereséggel végződő ütközet után gyakori eset az, hogy a menekülők egy része nyomtalanul elvész. A menekülő Petőfiben az őt utolérő kozák vagy dzsidás csak a magyar katonát látta. A menekülők többsége pedig csak a saját életével törődött, s a lőporfüst és a por ködében aligha figyelt arra, hogy tőle pár méterre a nemzet legnagyobb költője küzd, vagy fut az életéért.

Petőfitől több mint 850 költemény maradt az utókorra, s a feltételezések és közvetett adatok szerint összesen mintegy 1000 verset írhatott. Ő a legtöbb nyelvre lefordított magyar költő, költeményeit vagy azok egy részét az európai nyelveken kívül lefordították kínaira, japánra, örményre és héberre is. Szobraival és emléktábláival találkozhatunk a Kárpát-medencén kívül is. Magyar költők és írók tucatjai írtak róla verset, regényt vagy színdarabot, műveiből TV-játékok készültek, a János vitézt pedig Jankovics Marcell álmodta rajzfilmre.

Kultusza már az 1860-as években kibontakozott, első szobrát 1862-ben Kiskőrösön avatták. Jelenleg ismert szobrainak és emléktábláinak száma százas nagyságrendű, s alig van olyan magyar település, ahol ne lenne róla elnevezett utca vagy közintézmény. Az ő nevét viseli az egyik magyar rádió- és az egyik TV-csatorna, a magyar irodalmi múzeum, több tucat színház, könyvtár, művelődési ház. Hosszú időn keresztül szerepelt arcképe bankjegyeken és pénzérméken, neveztek el róla hidat, napilapot és kisbolygót egyaránt.

 

Prof. Dr. Hermann Róbert
Történettudományi Intézet, Új- és Jelenkori Történeti Tanszék

Közösségi Média

Közösségi média

Sport a Károlin

Sport a Károlin

 

Károli Podcast

Károli Podcast

Károli Klub

Károli Podcast

Napi biztatás

Napi biztatás

 

Tudomány, kutatás

Tudomány, kutatás

Galéria

galéria, fotógép

Szakirányú továbbképzések

Szakirányú továbbképzések