Fiatalok 1956-ban: az összefogás és egység ereje

Az 1956. október 23-i forradalom és szabadságharc 64. évfordulója alkalmából kérdeztük Prof. Dr. Horváth Miklóst,

a Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Történettudományi Intézet, Új- és Jelenkori Történeti Tanszékének egyetemi tanárát, hadtörténészt a fiatalok szerepéről és a mai befogadás, megértés fontosságáról.

 

 

 

 

Az 1956-os forradalom és szabadságharc résztvevői között jelentős szerepet töltött be a Pesti srácok néven ismert fiatalok csoportja. Mi volt a szerepük? Miért csatlakoztak a forradalomhoz?
Általánosságban érdemes tisztázni, hogy a harcok elsősorban Budapesten folytak, október 23-ról 24-re virradóan a magyar politikai vezetők tudomásul vették a moszkvai döntést, hogy a szovjet csapatokat bevetik. Kevésbé közismert az, hogy hogyan lett a tüntetésből felkelés és a felkelésből szabadságharc. Itt elsősorban az erőszak alkalmazásánál húzódik a határvonal, ugyanis amikor a hatalom erőszakot alkalmaz, először vidéken Debrecenben, majd Budapesten a Rádió épületének környékén, akkor választhattak az akkor még ellenállásra képtelen tüntetők, hogy hazamennek és beszüntetik a tiltakozásnak ezt a formáját, vagy a hatalom eszközeihez igazodva felveszik a harcot.

Budapesten úgy döntöttek, hogy vállalják a harcot, megkezdődött a Rádió ostroma, október 24-én hajnalban el is foglalják a Rádió épületét. Arról viszont a felkelők nem tudtak, hogy a szovjet csapatok megindultak Budapest felé, és október 24-én, nem sokkal éjfél után a Kálvin téren, a Rádió épületének közelében megjelennek a szovjet harckocsik és bekapcsolódnak a harcba.

Október 23. Budapest - A tüntetők többek között a demokratikus szabadságjogok biztosítását követelték
(fortepan – 40064-  MTI Tóth László)

         

Megint döntési helyzet alakult ki, hiszen az ellenállóknak mérlegelniük kellett, hogy lemondjanak a szovjet csapatok elleni esélytelen küzdelemről, vagy szembe szálljanak a kormányerőket kiegészítő szovjet csapatokkal? Folytatódott a harc és így beszélhetünk szabadságharcról is, hiszen egy idegen megszálló hatalom ellen is folyt a küzdelem, amely 1944-től itt állomásozó hadseregét a saját önös politikai céljait szem előtt tartva bevetette a magyar nép ellen.

A küzdelem elsősorban a Rádió környékén, a 8-9. kerületben kezdődött, majd amerre a szovjet csapatok mozogtak, találkoztak az ellenállás különböző formáival, például Molotov-koktélt dobáló fiatalokkal. Később a felkelők egyre nagyobb számú fegyverhez jutva, a Szovjetunió céljait kiszolgáló magyar vezetés és a szovjet hadsereg ellen vívják a szabadságharcot. Október 26-27-én kerül leszállóágba a felkelés, elsősorban a veszteségek hatására átalakul a csoportok összetétele, valóban egyre fiatalabbak kerülnek ezekhez a csoportokhoz. Az egyetemisták szerepe is változik, hiszen főként orvosi egyetemisták, ápolók maradnak a csoportoknál, akik mentik az életeket.

                 


A szovjet csapatok bevetését követően legfontosabb cél: Magyarország szabadságának és függetlenségének elérése.
(fortepan 39864 – 40262)


Említette, hogy a harcok folyamán változott a fiatalok összetétele, hozzáállása. Mi volt a fő motivációjuk, amikor csatlakoztak a forradalomhoz?
Kevéssé ismert, hogy melyek voltak a felkelő szabadságharcosok céljai. Ma is találkozunk olyan véleményekkel, hogy a „balhé”, a „küzdelem”, a „megmutathatjuk az erőnket”, „nem engedjük az elnyomást”, ezek voltak a meghatározó szempontok, és kevésbé esik szó arról, hogy voltak-e politikai céljaik.

Október 28-án, a Corvin közi csoportok vezetői leülnek, és egy ultimátummal fordulnak Kuzminov ezredeshez, a főváros katonai parancsnokához, amiben megfogalmazták a politikai céljaikat. Azért Kuzminov ezredesnek írtak, mert a magyar vezetést felelősnek tartották a kialakult helyzetért. Az ultimátumban egyetértenek a forradalmi ifjúság, az egyetemisták követeléseivel, legfontosabb céljuk Magyarország függetlenségének és szabadságának elérése, a szovjet csapatok távozásának kikényszerítése, a szólászabadság, a többpártrendszer visszaállítása, a szabad választások tartása.

 

   
Barikád Budán a Móricz Zsigmond körtér Fehérvári úti torkolatában. A Kilián laktanya szovjet csapatok által szétlőtt sarka a Ferenc körút és az Üllői út kereszteződésében.
(fortepan 6657 – 40260)

A Corvin köz és környékén harcolók nem ismerik el a Nagy Imre vezette ideiglenes kormányt, új miniszterelnök kinevezését követelik. Veres Péter írót, parasztpárti politikust, egy időben honvédelmi minisztert tartják alkalmasnak az átmeneti időszak miniszterelnökének. Tisztában voltak azzal, hogy miniszterelnökként Nagy Imre is felelős az október 23-át követő eseményekért. A magyar honvédséget alkalmasnak tartották az átmeneti időszak karhatalmi feladatainak ellátására és ekkor még úgy döntöttek, hogy a hadsereg előtt leteszik a fegyvert. Később elhatározták, hogy a fegyvert megtartják mindaddig, amíg szovjet csapatok tartózkodnak Magyarországon.

Lehet tudni, hogy körülbelül hányan voltak ezek a fiatalok? Vagy a létszám mindig változó volt?
A szabadságharc felfelé futó időszaka október 27-ig tart. Miután a Széna tériek beszüntetik az ellenállást azok, akik még harcolni akarnak, Budáról és a főváros belső kerületeiből csatlakoznak a 8-9. kerületi ellenálló csoportokhoz. Iván Kovács László volt ezeknek a csoportoknak az elismert vezetője, aki október 28-án – ekkor indul az első, október 28-29-ig tartó szakasz utolsó támadása – 200-220 főre teszi a felkelő szabadságharcosok számát.

 
Iván Kovács László
1956. november 2-ig a Corvin közi csoportok főparancsnoka
1957. december 30-án kivégezték


A győzelem, a hatalom meghátrálása után ismét nagyon sokan csatlakoznak a felkelőkhöz. November 4-ig 30-35.000 főre emelkedik azok száma, akik mint nemzetőrök vállalják a győztes forradalom vívmányainak fegyveresen védelmét. A szovjet csapatok november 4-i újabb támadását követően ez a létszám természetesen lecsökken. Nagy a fluktuáció, sokszor a szervezetlenség is jellemzi a csoportokat, hiszen sokszor változtatják a helyüket, keresik a szovjet erőket, lecsapnak rájuk. Igazából a hatalom azért is hátrált meg, mert fogalmuk sem volt arról, hogy milyen erőkkel állnak szemben.

Többször szóba került már a Corvin köz, mint fontos helyszíne a forradalomnak. Miért lett ez egy emblematikus helyszín?
A Corvin mozit és környékét az ellenállók a szovjet csapatok mozgásához igazodva választották. Aki járt már ott tudhatja, hogy a mozi, mint épületekkel határolt védett hely, kiválóan alkalmas arra, hogy a harcok szüneteiben a harcosok találkozzanak, pihenjenek. A mozi lőszer- és fegyvergyűjtő helyként is funkcionált, az ott lévő üzemanyagkút biztosította a benzint Molotov-koktélokhoz. Az Üllői úton mozgó szovjet csapatoknak a szabadságharcosok már október 24-én is nagy veszteségeket okoztak, többek között szovjet nehézharckocsikat tettek harcképtelenné, semmisítettek meg. Ebben az időszakban felkelők harcolnak a Ferenc körút, Üllői út sarkán lévő Kilián laktanyának nevezett épületből is, és a Ferenc körúton és József körúton, tulajdonképpen a Boráros tértől Rákóczi tér, Blaha Lujza térig eredményes az ellenállás. Mint mondtam, a felkelők állandóan változtatgatják a helyüket, nehezen felderíthetők, de nagyon hatásosan küzdenek a céljaikért.

 
Szovjet tüzérüteg maradványai a Ferenc körúton
(fortepan 23618)

A tankönyvek mennyire emelik ki az események kapcsán a fiatalok szerepét?
A jelenlegi emlékezetpolitikának megfelelően vannak olyan tankönyvek, melyeket a közoktatás preferál. A 2016-17-es évben nagyon sok történelemtanárral találkoztam, így az akkori könyvek alapján megállapíthattam, hogy nem történt jelentős elmozdulás a korábbi szabadságharc igazi hősei irányába. Évtizedes az elmaradás a tudományos kutatási eredményekhez képest. A tankönyvírók nagyon nehezen fogadják be azokat az új ismereteket, amelyek lényegét tekintve változtatnák meg az ’56-os forradalom- és szabadságharccal kapcsolatos részleteket. Nem jelenik meg elég hangsúlyosan, hogy a szovjet vezetés Magyarországra a Birodalom részeként tekintett. Magyarország nem volt független ország, hiszen minden lényeges kérdést Moszkvában döntöttek el, s minden lényeges pozícióra a szovjetekkel együttműködő, kollaboráns vezetőket ott nevezték ki. Nincs szó arról, hogy a Szovjetunió háborút folytatott Magyarország ellen, hiszen téves az a feltevés, hogy a Varsói Szerződés 1955-ben legalizálta volna a szovjet csapatok Magyarországi jelenlétét. Nem, hiszen a békeszerződés 22. cikkelye szerint a szovjet csapatoknak 1955 végéig el kellett volna hagyniuk az ország területét. Kevésbé ismert tehát, hogy mindenféle jogalap nélkül tartózkodtak itt a szovjet csapatok 1957. május 27-ig.
 


1957. május 27.
Zsukov marsall a szovjet fegyveres erők minisztere és Révész Géza honvédelmi miniszter a kézjegyével látja el a szovjet csapatok maradását biztosító jegyzőkönyvet

Megállunk a történésekben a 10-15 évvel ezelőtti tudás szintjén és ezért fordulhat elő, hogy az emlékezetpolitikában torzulnak a dolgok. Október 23-án a megemlékezések egy része a temetőben kezdődik, ahelyett hogy örülnénk annak vagy értékelnénk, hogy a magyar nép hősies küzdelmet vív a szovjet megszállók és az azt kiszolgáló hatalom ellen, amely győzelemmel végződött október 28-29-én. Október 31-én és november 1-jén megszűnik az állampárti diktatúra Magyarországon. Kevésbé hangsúlyosan jelenik meg, hogy a magyar nép soha ennyire még nem talált egymásra és működött együtt. De hogy történt mindez? A civil, faluról jövő kezdeményezések, forradalmi bizottságok, munkástanácsok, amelyek elérték, hogy a kommunista hatalom alappillérei megrendüljenek. A tanácsrendszert felszámolják, elkezdik szervezni a saját életüket, a szólásszabadságot előtérbe helyezik. Ezeknek a kezdeményezéseknek úgy gondolom, hogy ma is rendkívül nagy értékük van, hogy az emberek ne várjanak arra, hogy mindent máshol mások döntsenek el, hanem érezzék azt, hogy egymást segítve csodákra is képesek.

 


Önzetlen adakozás az elesettek hozzátartozóinak
(fortepan 31977)

Az október 28-i fordulat sem úgy történt, hogy Nagy Imre forradalommá, szabadságharccá nyilvánította a történteket, hanem ez egy újabb taktikai átverési kísérlet volt, hogy tegyétek le a fegyvert, higgyétek el, hogy győztetek és higgyetek nekünk, akik statáriumot rendeltünk, bevetettük a szovjet csapatokat is. Ha viszont nem hisztek nekünk és nem teszitek le a fegyvert, akkor változatlanul ellenforradalmárok maradtok, akiket meg fogunk semmisíteni.

A szakma képletesen mondva letette az asztalra az újra- és újra kiegészített és pontosított tudásanyagot, amiből építkezhetne az emlékezetpolitika, és a tankönyvek is ennek megfelelően ismerhetnék fel a hangsúlyokat.

Ha máshová tesszük a hangsúlyokat, akkor a fiatalok felé is jobban megnyílna az út a befogadásra?
Mindenképpen a fokozatosságra helyezném a hangsúlyt. Még emlékszem arra, hogy a rendszerváltozáskor fiatalok tömegei vettek részt az ’56-os rendezvényeken, aztán amikor megkezdődött a valós, vagy önmagukat felkelő szabadságharcosoknak feltüntető személyek között a harc a véleményem szerint nem létező torta egy-egy szeletéért, csökkent az akkori fiatalok érdeklődése. Nem értették, hogy akik ’56-ban ennyire egységesek voltak, azok most miért esnek egymásnak? Korábban a megemlékezéseken is nagyobb számban jelentek meg fiatalok, akik természetesen azóta velem együtt 25-30 évvel idősebbek lettek.
Én úgy gondolom, hogy a művészeteknek lenne hallatlan nagy szerepük abban, hogy érzelmileg újra motiválják a fiatalokat, hogy a kezdő lépéseket a forradalom és szabadságharc legalaposabb megismerése irányában érzelmileg motiválva tegyék meg. Nem feltétlenül a dátumok, az események pontos ismerete a legfontosabb, bár jó lenne, ha az igazi hősök nevét legalább ismernék. Ha ez megtörtént, utána lehet, hogy majd egy részük utána fog olvasni és kialakítja azt az ’56-os képet, amelyben hisz, amelyet hitelesen elfogad. Nagyon fontosnak tartom, hogy mindenki építse fel a maga ’56-os képét, ha erre érez elég erőt és hajlandóságot.

Vegyük például az 1848-49-es szabadságharcra való emlékezést. Felébredünk március 15-én, de feltehetőleg nem az az első gondolatunk, hogy kronologikus sorrendben végig vesszük a nap történéseit. Hanem egy kicsit jobb a közérzetünk, egy kicsit motiváltabbak vagyunk, nemcsak a tavasz miatt, hanem érzelmileg éljük meg elsősorban, hogy jó magyarnak lenni, jó érzéssel kelünk fel, mert ezen a napon is emlékezünk a történtekre. Ezt hiányolom én 1956 kapcsán is. Felébredünk és megyünk a temetőbe koszorúzni október 23-án? Vagy november 4-én, amikor megkezdődik a küzdelemnek egy egészen más, részben fegyveres, majd a politikai ellenállás egészen márciusig tartó időszaka, nem véve tudomást az újabb áldozatokról – a hősök és áldozatok kb. 50 százaléka hal meg november 4-e után, sortüzekben veszti az életét kb. 80 ember – „eltemetjük” a forradalmat és szabadságharcot, holott ez a küzdelem korántsem ért véget. A börtönben Iván Kovács László és még sokan mások is folytatják a küzdelmet a hatalom ellenében.


A küzdelem folytatódott: általános sztrájk hirdetése és nőtüntetés 1956. december 4-én.
(fortepan 26897 – 39747)

Miért nem akarunk erről tudni? Miért nincs időnk ezzel érdemben foglalkozni? Ugyanakkor tanárként érzem azt is, hogy nagyon nehéz „megküzdenünk” a meglévő tudásunkkal. Nagyon nehéz beismernünk, ha mégsem úgy voltak a dolgok, ahogy eddig hittük, hogy tévedtünk, tévedhetünk. Ezért is nehézkes az új tudásanyag befogadása.

Örülök, hogy említette a művészeteket, mivel az interjúra készülve megnéztem a 2006-ban készült Mansfeld című magyar-kanadai filmet, amely számomra is megragadhatóbbá, megérthetőbbé tett bizonyos dolgokat. Esetleg milyen más alkotásokat érdemes ebben a témában megnéznie az érdeklődőnek?
Jó példaként említhetem meg, hogy a Gödi Televízió készített Iván Kovács Lászlóról egy kétrészes filmet. A hallgatóimnak is mindig javasolni szoktam. Nagyon fontos, hogy ezek az alkotások hitelesek legyenek, ugyanakkor a művészi szabadságot nem korlátoznám semmivel. De például Mészáros Márta Temetetlen halott című filmjét nézve szólnom kell arról, hogy nem segíti a korszerű ismeretek átadását, ha az alkotók nem építenek a meglévő tudásanyagra. Például a Szabadság, szerelem című filmben – amelyről csak az elismerés hangján szólhatok – van egy jelenet, amikor a Kossuth téren, október 25-én a gyülekező, valójában fegyvertelen tömeg előtt civil fegyveresek sétálnak. Egészen más a sortűzről megemlékezni úgy, hogy egy békés, bár követeléseiben határozott tömegre nyitnak tüzet, és egészen más a jogi megítélése is, ha a tömegben fegyveresek találhatók.

Nagyon fontos, hogy akik a művészet eszközét választják, törekedjenek arra, hogy hiteles adatok alapján készüljenek el az alkotások.

A 64 évvel ezelőtti események közelsége mennyire segíti a megértést, azonosulást? Az esetleges közvetlen kapcsolatok révén könnyebben hozzáférhetők a történések?
Saját példámból kiindulva válaszolnám meg ezt a kérdést. Én 1953-ban születtem és valószínűleg azon kevesek közé tartoztam, akiket sikerült a Kádár-rendszer és az 1956-os forradalom és szabadságharc témakörében manipulálni. Nekem megadatott az a kínkeserves időszak, amikor a sok-sok kutatással felül tudtam emelkedni ezen a helyzeten és – amire másokat is biztatok - ki tudtam alakítani a saját ’56-os képemet. Tudományos munkáimban, tanárként, ezt a folyamatosan bővülő ismeretanyagot igyekszem átörökíteni. A manipulálás, a manipuláltság okán jogosan feltehető kérdés, hogy a rendszerváltoztatás előtt a történelemtanárok, a szülők többsége miért nem jelezte nekünk, hogy a kötelezően megtanult dolgok nem úgy történtek. Tudjuk, hogy érettségizni kell a tananyagból, de nézzétek meg ezeket az október 23-i képeket, jól öltözött, ápolt, művelt fiatalok vonulnak az utcán, és ezt a látványt vessük össze a kádári propaganda által bemutatott hamis képpel.

 

1956. október 23. A tüntetés felemelő, lelkesítő pillanatai
(1956_5_magyaridok - 2011_0001_520_magyarorszag_tortenete)

Nem szóltak és hogy miért nem, arról egy személyes emlékemet szeretném felidézni. A rendszerváltoztatás után egy ideig részt vehettem az 1956-os emlékérem és emléklap-javaslatokat előkészítő bizottság munkájában. A Parlamentben jelen voltam, amikor kitüntették egy ’56-os katonatiszt özvegyét, akinek a férjét a szovjetek lőtték agyon november 4-én. Megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy halt meg a férje. Azonnal tudta, hogy a szovjetek ölték meg. Kérdeztem, hogy van-e gyereke, kiderült, hogy igen, 1953-ban született a fia. Megkérdeztem, hogy mit mondott a gyermekének, hogyan halt meg az apja. Azt válaszolta, hogy mondhattam volna mást, mint amiért az árvaellátást kaptuk? Így a rendszerváltoztatásig a velem egykorú fiú úgy tudta, hogy az apja az „ellenforradalmárok ellen folytatott hősies küzdelemben vesztette életét”. Majd az özvegy hozzátette, egy anya úgy nem indíthatja az életbe a gyerekét, hogy esélyt sem ad arra, hogy beilleszkedjen ebbe a ki tudja meddig fennálló rendszerbe. Én akkor értettem meg azt, hogy nekem miért nem beszéltek erről a szüleim, talán féltettek, óvtak a tanáraink, amikor a hivatalos képet közvetítették. Már nem neheztelek emiatt. Természetesen voltak bátrak, akik mertek erről beszélni, én nem ilyen környezetben szocializálódtam, nőttem fel.

És később sem lehetett erről beszélni, amikor már lehetőség lett volna rá?
Ez megint egy érdekes kérdés. Mint mondtam, ’56-ot sokféleképpen lehetett megélni és átörökíteni. Általában – és ez igaz ’56-ra is – amit látunk, amiről tudunk, alapvetően határozzák meg a történésekről kialakult véleményünket. Amiről meg nem tudunk, szoktuk mondani, az nincs is, nem létezik.

Tapasztalatból tudom, hogy az így kialakult nagyon változatos kép többnyire nem esik egybe – nem is lehet azonos – a tudományos kutatások eredményeként is felhalmozódott és hozzáférhető tudásanyaggal. Egyfajta önkritikaként is megélve kevesen korrigálják, egészítik ki a korábbi ismereteket. Többnyire már csak a nagyszülőkről van szó, hiszen a korszak tevékeny résztvevői és szemtanúi közül sajnos már nagyon sokan nincsenek közöttünk. Ezért is nagyon jók azok az interjúk, dokumentumfilmek, amelyekben életük történetét megosztják velünk. Nélkülözhetetlen forrásai ezek a történetkutatásnak. No persze a történész ez esetben sem mondhat le a forráskritika alkalmazásáról.

Utolsó kérdésemet tulajdonképpen már meg is válaszolta, hiszen azt kérdeztem volna, hogy mit lát egy történész másként, mint egy közeli hozzátartozó. Elsősorban itt az objektivitásra gondolok.
Igen, példaként az objektivitásra való törekvés, a távolságtartás, a kétkedés és a különböző források tényanyagainak összevetése – mint módszer – a tudományos munka nélkülözhetetlen „kellékei”. Nem helyes, ha egy tragikus esemény hatása alá kerülve vizsgáljuk a végkifejlethez vezető utat, próbáljuk rekonstruálni a történteket. Példaként a Nagy Imre történeti szerepével kapcsolatos bizonytalanság egyik oka az lehet, hogy egy hamis – az áldozat által élete végéig elutasított – vádpontokra épített konstrukciós perben politikai döntésre megölették, majd az eseményeket visszafelé pörgetve, a halálból, a megöletés tényéből kiindulva – torzulásoktól nem mentesen – rekonstruálják a korábbi történéseket. A helyes módszer – véleményem szerint – általában és ebben a konkrét esetben is az, ha a tragikus esemény előtti történések tudományos vizsgálata eredményeként érkezünk, jutunk, juthatunk el – a példánál maradva – 1958. június 16-ig, amikor a Nagy Imre és társai ügy három vádlottján – a volt miniszterelnökön, Maléter Pálon és Gimes Miklóson – végrehajtják a halálos ítéletet. Csak így lesz lehetőségünk a következtetés levonására, hiszen a megöletés hivatalos indoklásának alig volt köze a valós történésekhez.

Galéria

Galéria

 

Tudomány, kutatás

Névjegy

Névjegy

 

Napi biztatás

Blog

Károli Gáspár Református Egyetem – Blog

Sport a Károlin

Sport a Károlin

Szakirányú továbbképzések

Youtube