„Az odafigyelést nagyon igényli a ma embere” – Interjú Bölcsföldi Andrással, a HTK spirituálisával

Bölcsföldi András, azaz ahogy szólítják: Bölcs, meghatározó alakja a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának. Örökké úton van, szervez, intézkedik, órát tart – és nála jobban nem ismeri senki a teológusok lelkét. A Teológia spirituálisát kérdeztük gyerekkorról, hivatásról és művészetről.

Mire emlékszel a gyerekkorodról?

Ha van olyan, hogy könnyed gyerekkor, akkor nekem az volt. Seregélyesen nőttem fel, apám lelkész, anyám pedig magyar - történelem szakos tanár volt és a helyi iskolában tanított, sőt, osztályfőnököm is volt, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Tulajdonképpen együtt éltem a faluval, a falu jellegzetes szokásaival. Volt két barátom, akikkel sok kisebb-nagyobb balhét is csináltunk. Rengeteg emberrel találkoztam, akik az egyházközséghez tartoztak, például a gondnokkal, a harangozóval – ők az igazi régivágású magyar emberek közé tartoztak, akiknek karakterei sokat formáltak az emberképemen. Abban az időben a szüleim sokat utaztak, ekkor a gyülekezeti tagok vigyáztak rám, ez is meghatározó emlékem. Hozzá tartozik, hogy később azért láttam a falu hátulütőit is, de én sokat élveztem az előnyeiből. Nagyon szerettem a Tom Sawyer című regényt, amellyel abszolút párhuzamot érzek, mi is számtalan kalandban vettünk részt. Később hasonló párhuzamot fedeztem fel Márquez olvasása közben, a Száz év magány c. regényében. Ott a faluban mindig volt valamilyen esemény, ami felbolygatta a helyi életet, ez nálunk is így volt. Például, amikor jött a cirkusz hozzánk, a falu gyerekei - köztük persze én is - mentünk üzletelni, vittünk dinnyét meg amink volt, ők pedig adtak ingyen jegyet. Úgyhogy például a Tom Saywer könyvemben a mai napig van egy aláírt képeslap egy kígyóbűvülő nőtől, mert hát az hatalmas szenzációnak számított akkor. Volt olyan is, amikor helyettesítettem édesanyámat a könyvtárban, sokat sétáltam egyedül, vadásztam a bátyámmal. Bár éreztük és tudtuk, hogy a szocalizmus egy nagyon kemény rendszer, de mi akkor ott jól éltük gyermeki világunkat, ezen a szinten nem számított a politika.

Édesapád, Bölcsföldi László lelkészként szolgált. Evidens volt, hogy követed őt ebben a hivatásában?

Nem mindig volt ez evidens, sőt. Jártam színjátszó szakkörbe, volt, hogy előadtunk egy színdarabot a falunak. Tisztán emlékszem, az egyik közülük Fehér Klárától a Mi szemüvegesek c. darabja volt. Amikor középiskolás lettem, Székesfehérvárra költöztünk, ez nagyon nagy váltás volt az életemben minden téren, kinyílt a kulturális világ előttem. A kérdéshez visszakanyarodva, emlékszem, hogy úgy 6-7 éves lehettem, amikor édesapám egy gyerekistentisztelet után a fejemre tette a kezét, és azt mondta: “Te kispap leszel!” Én nem voltam egy lázadozó gyerek, de emlékszem, hogy dolgozott bennem egyfajta düh ezzel kapcsolatban, hogy már csak azért sem leszek lelkész! Egy időben érdekelt a tanári pálya is édesanyám révén, az ügyvédi hivatás is, főleg az a része, hogy miként lehet megvédeni az embereket. Körülbelül középiskola harmadik évében fogalmazódott meg bennem, hogy nem tudnék más hivatást tiszta szívvel csinálni, csak a lelkészséget.

Rálátsz a mai teológus nemzedékre. Miben volt akkor más teológus hallgatónak lenni mint ma?

1986-ban kezdtem a Teológiát és 1991-ben fejeztem be. Ez egy hallatlanul érdekes időszak volt Budapest és egész Magyaroszág életében, és örülök, hogy ezt itt élhettem át. De azért például még ‘88-ban volt összecsapás a rendőrséggel, sőt akadt olyan is, hogy belőttek az egyik Kálvin téri lakásba. Ekkor mondta a dékánunk, hogy ha lehet, ne menjünk utcára. A rendszerváltás után hirtelen nagyon kitágultak ezek a keretek, kinyílt a világ szó szerint előttünk, és ezt az átmenetet nagyon jó volt átélni hallgatóként. A mai nemzedék ezt nem érzi, nem is kell éreznie. Elterjedtek az audiovizális eszközök, ami egyrészről persze jó, másrészről viszont azt gondolom, hogy a lelkészségnek egy szemtől szembeni, embertől emberig tartó folyamatnak kell lennie. Ha valaki nem tud lelassulni, leülni a másikkal beszélgetni egy órát, úgy, hogy kikapcsol mindent, akkor ott baj van. Egyébként nekem is mondta már egy barátom, hogy egyszer beszélgessünk úgy, hogy nem veszem fel a telefont. Érdekes volt ez a visszajelzés, pedig nekem nincs állandóan kezemben a telefon, mégis azt éreztem, hogy egy lazább beszélgetésbe esetleg ennyi beleférhet, de tudomásul vettem, hogy valakinek nem, és igényli, hogy ilyenkor csak rá koncentráljon a beszélgető partner. Az odafigyelést egyébként is nagyon igényli a ma embere, ez régen sokkal természetesebb volt, nem szórodott szét ennyire a figyelem.

Volt olyan professzorod, aki különösen nagy hatással volt rád és az egész életedre?

Engem a klasszikus értelemben vett “nagy” professzorok tanítottak. Ilyen például Tóth Kálmán, aki ószövetségi professzor volt, még édesapámat is tanította. Egy hihetetlenül nagy tudású, ugyanakkor kimért tanár volt, aki megírta az akkori héber jegyzetet. Szívesen emlékszem vissza Bolyki Jánosra is, aki kezdettől fogva nagyon kedves volt, lelkészként is szolgált, így számtalan gyakorlatban megélt történetet mesélt nekünk. Boross Géza is meghatározó karakter volt, és Szűcs Ferenc professzor úr is, aki még ma is tanít a Teológián. Ő rendkívül alapos, rendszerező, és nagyon szép fogalmazással tanította a hitvallást. De emlékszem Máté Jánosra is, aki énektanárunk volt. Mindenki meghatározó az életemben valamilyen módon.

Volt az öt év alatt mélypontod? Ha igen, kihez tudtál fordulni? Abban az időben volt spirituálisa a teológusoknak?

Igen, Nagy István volt a fiúknak és Horváth Erzsébet a lányoknak. Nekem inkább magénéleti mélypontjaim voltak, például elsőben véget ért egy nagy szerelem, az erős törést okozott. A teológusok ma azt mondják, hogy megfigyelhető harmadéven egyfajta teológusválság, amikor leomlik a gyermeki hit vagy felfogás és kicsit szétesik mindent. Nekem ilyen nem volt, de pont harmadéves voltam, amikor megtörtént a rendszerváltás, újraalakultak ifjúsági szervezetek, és akkor az évfolyamunkból többen is elkezdtünk érdeklődni ezek iránt. Engem ekkor érintett meg nagyon mélyen a misszó, az evangélizáció, az ifjúsági munka. Csináltunk konferenciákat, például évekig szerveztünk egy holland-magyar teológus konferenciát, ami nagyon élő és közkedvelt volt a teológusok körében.

Hogyan lettél a Hittudományi Kar spirituálisa?

Amikor végeztem a Teológián, Kecskemétre kerültem, mint beosztott lelkész, aztán megnősültem és ösztöndíjasként Németországba költöztünk. Ezt követően újra Kecskeméten szolgáltam még tíz évig. 2003-ban Varga László főjegyző keresett meg ezzel a lehetőséggel, ugyanis nem volt abban az időben spirituális a Teológián. Azt mondta, hogy egy hetem van eldönteni, hogy vállalnám-e. Ez azért volt nehéz, mert nagyon kötődtünk akkor már Kecskeméthez, a gyülekezethez, a barátaink nagy része is ott volt. Mivel azonban Pesten még nem volt kész a felajánlott lakás, így egy évig még Kecskeméten laktunk, szóval volt egyfajta átmenet, ami könnyebbé tette ezt a váltást. Varga Laci bácsi ezzel a mondattal hívott: “Ha jössz, gyere, és valósítsd meg az őrült ötleteidet!” Én pedig jöttem, és azóta is ezt teszem…

Mi a feladata pontosan egy spirituálisnak?

Amikor idekerültem, nem volt leírása ennek a feladatkörnek, úgyhogy engem kértek meg arra, hogy gondoljam át és gyűjtsem össze, hogy szerintem mi tartozhat a feladatok közé. Három területre osztottam: az első a lelkigondozás területe, azaz a teológus növendékek lelkének gondozása igény szerint, ahogy és amikor ők ezt igénylik és szeretnék, valamint a lelki életük figyelemmel kísérése. Ennek számtalan módja van, például az elsősöket egyenként elhívom kávézni és az ötödéveseket szintúgy. A második, a lelki programok szervezése, azaz minden olyan programba igyekszem belefolyni, ami lelki jellegű: például én szervezem a csendes napot, vagy én kezdtem el az imareggelit a németországi tapasztalataim alapján. A harmadik pedig a gyülekezetekkel való kapcsolattartás, a teológusnapok szervezése. Körülbelül egy évben 18-20 teológusnap van, nagyon fontosnak tartom, hogy a hallgatók megismerjék az országokot, és a gyülekezetek is. Vannak még tanulmányi kirándulásaink is, ilyenek például a szentföldi utak, a reformációs utak, erdélyi kirándulások és és vannak kisebb, belföldi útjaink is.

Köztudottan fontos számodra az irodalom és művészet. Mit gondolsz, van helye ezeknek a területeknek a szószéken?

Nehéz ez a téma, mert én elfogult vagyok. Azt gondolom, hogy ha nem olvastam volna bizonyos könyveket, akkor nem lennék az, aki vagyok. Minden olvasott könyv hat rám esztétikailag, szókincsileg és teológialig is. Teológus hallgatóként színházszervező is voltam, agitáltam a többieket egy-egy előadásra. Akkoriban olvastam orosz nagyregényeket is, például az 1984-et, ami nagyon mélyen beivódott, igazán nagy hatással volt rám. Jelenleg Thomas Mann: József és testvéreit kezdtem olvasni, és azt vettem észre, hogy belekerültem a regénybe, ilyen erősen ezt még nem tapasztaltam eddig. A szószéken pedig abszolút helye van az irodalomnak. Ha csak bemegyünk egy templomba, már a művészetnél vagyunk, legyen az akár egy mennyezetkazettás templom vagy egy szószék szemlélése. Ha bizonyos dolgokat nem tud az ember, akkor tudatlan. Ravasz László mondta azt, hogy a prédikáció alkotófolyamat, hasonló, mint megcsinálni egy cserepet: meg kell formálni, felépíteni, stabilizálni, kiégetni. Én magam vagy vázlatból prédikálok vagy leírom. A feleségem pont most mondta hétvégén, hogy érződött, hogy nem volt leírva. Amikor pedig leírtam, voltak olyan mondataim, amiket nem tudtam olyan szépen elmondani, mint ahogy le voltak írva. Szóval, a prédikáció egy esztétikai mű is, műalkotás.

15 éve indítottátok útjára Kapolcson a Református udvart. Mit tapasztaltok, kifejezetten református fiatalok érkeznek Hozzátok, vagy a fesztiválozók köréből jönnek többen?

Tudni kell, hogy ez egy világi művészeti fesztivál, amelynek alapításában benne volt egy evangélikus lelkész, így kapott egyfajta keresztény karaktert is a rendezvény. Bár résztvevőként már előtte is, de közreműküdőként először 2001-ben vettem részt egy kiállítással. Aztán három évvel később már teológushallgatókkal és barátokkal mentünk, akkor indult el ez a kezdeményezés. Ma már sokan jönnek reformátusok is, ismerősök, de azért alapvetően főleg a fesztiválozók közül érkeznek hozzánk. Az igazi kérdés, hogy vajon őket sikerül-e megszólítani?

Vannak közülük olyanok, akik esetleg évről évre visszalátogatnak hozzátok?

Igen, sokan vannak, akik visszajönnek. 2007-ben csináltunk egy nagyon világi szemléletű kiállítást, a Sakksétateret, amely tulajdonképpen a jó és a rossz küzelmét volt hivatott bemutatni a „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.” (Róm 12,21). alapige tükrében. Tavaly utaztam a buszon, és arra lettem figyelmes, hogy egy apuka mondja a gyerekének, hogy ez a bácsi volt ott a sakknál, hátrafordultam és elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy ő ott volt az eredeti sakk kiállításon, amikor a gyereke még meg sem született, és idén nyáron pedig vissza is jött. Ez például hatalmas élmény és visszajelzés, hogy valaki tíz év távlatából is így emlékszik az ott történtekre és mély nyomot hagyott benne egy program.

Te gondozod a diákok lelkét, de a Te lelkedet ki gondozza? Van lelki vezetőd, aki segít megélni a problémáidat?

Olyan, hogy konkrétan valaki végigkísér, nincs – de sok olyan fórum van, ahol átszűrődik a hitem és hitvilágom is. Vannak kisebb baráti körök, akikkel rendszeresen találkozom és megosztom a lelki élményeket, az életemben történő változásokat. Van kis lelkészkör is, akikkel rendszeresen összejövünk és beszélgetünk, ez inkább lazább, kötetlenebb alkalom. Ezen kívül sok kisebb lelki fórum van, ahol kísérjük a másik életét, lelki folyamatait. Az ilyen találkozókon nagyon sok minden átszűrődik, tulajdonképpen nincs olyan, ami ne kerülne elő.

Mihályiné Zoltán Tímea, negyedéves teológus szakos hallgató

 

Gyakornoki program

Gyakornoki program

Galéria

Galéria

Névjegy

Névjegy

Blog

Károli Gáspár Református Egyetem – Blog

Online tanácsadás

Sport a Károlin

Sport a Károlin

nyelvvizsgaközpont

Youtube