„Nem tehetem meg, hogy ne mondjam el” – Hallgatói portré: interjú Tikász Ábellel

Tikász Ábel teológushallgató már kisgyerekként szoros kapcsolatba került a zenével. Szülei zenei általános iskolába íratták, énekelt kórusban, tanult zeneelméletet, de a legerőteljesebb hatást az jelentette számára, amikor kilenc éves korában elkerült Pápára, egy nyári kántorképző tanfolyamra. Az ott eltöltött napok után nem volt kérdés: az egyházzene életének egyik alappillére lesz.

Több, mint tábor

„Általános iskolásként voltam először Pápán egy háromhetes bentlakásos kántorképző táborban. Itt találkoztam először az egyházzenével. A történethez hozzátartozik, hogy ekkor én még egyetlen református éneket sem ismertem, ekkor ültem először orgonához, s ekkor vettem a  kezembe először korálkönyvet.” – meséli Ábel, akit az egyházzene világa azonnal magával ragadott. Ezen a kántorképző tanfolyamon elmondása szerint olyan emberekkel találkozott, akiknek élete és munkássága példaértékű volt számára. A későbbiekben kialakult egy nagyon jó baráti társaság és egyben egy olyan szolgáló közösség is akikkel tulajdonképpen együtt nőtt fel, hiszen a tanfolyam minden nyáron működött, ő pedig évről évre lelkes résztvevője volt annak.

Fotó: Bódisz Attila

A szabadság kérdése

Ábel a Budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumban tanult, ahol, mint meséli, gondolkodó emberek vették körül. Ez a fajta szellemi kíváncsiság és nyitottság vegyült az egyébként konzervatív, keresztyén értékeket valló neveltetésével. Rendkívül hálás azért, hogy azokat az alapvető kérdéseket, amelyekkel minden ember egyszer szembesül – úgy mint: Mi az élet értelme? Mi az ember? Merre tart a világ? – ebben a közegben fel tudta tenni önmagának. A középiskolai éveit a szabadság fogalmának kutatásával tudja leginkább összefoglalni, amely egyben az OKTV-s témája is volt: „Engem már gimnazistaként is nagyon érdekelt, hogy mi az emberi szabadság. Hogyan küzdöttek érte a 19. században, hogyan semmisül meg a 20. században és miként van jelen az egész emberiség gondolkodástörténetében.” Mind a mai napig a szabadságot tartja az emberiség egyik fő mozgatórugójának, amely irányítja bizonyos tetteinket. Gimnazistaként került szorosabb kapcsolatba a színházzal is, hiszen tanárai fontosnak tartották a diákok kulturális nevelését is.

Az evangélium, mint válasz

A fiatal fiút foglalkoztatta a jog és a színház is, mint lehetséges pályakép, azonban a teológiai tanulmányok felé akkor billent a mérleg, amikor Csehov egyik drámájában megérintette egy mondat: „Nem akarok mást, mint becsületesen megmondani az embereknek: Nézzétek meg magatokat és lássátok, milyen rossz és sivár az életetek.” E gondolat hallatán tudta, hogy ő sem akar mást, mint az emberekhez szólni és Isten által egy járható utat felmutatni. Az érettségihez közeledve egyre inkább felismerte, hogy az embereknek nem csak kérdésekre, hanem válaszokra is szükségük van. Hívő keresztényként az evangéliumot tartotta az említett csehovi kérdésekre adott válasznak. „Úgy érzem, hogy minél több embernek el kell mondanom ezt, sőt, a teológia első évének abszolválásával addig jutottam, hogy nem is tehetném meg, hogy ne mondjam el, hogy van egy út, egy lehetőség, amelyet járva az emberi élet nem sivár és kilátástalan. Ez a gondolat volt bennem pályaválasztáskor is.”

Ki vagyok én?

Meghatározó színházi élményként a pesti Katona József Színházban játszott Csehov – Sirály előadását teszi az első helyre, amelyben az előbb említett életének egyik legfontosabb gondolata is elhangzott. „Az az előadás olyan volt számomra, mintha beültem volna egy tükör elé. Leültem, elkezdődött az előadás és csak néztem önmagam.” De van más meghatározó színházi élménye is, méghozzá a Nemzeti Színházban játszott Árnyékország c. előadás. „Azt az előadást pedig konkrétan végigsírtam. Nem közvetlenül a hatása miatt, sokkal inkább azért, mert egyszerűen ott szembesültem azzal, hogy nem tudok választ adni arra a kérdésre, hogy ki vagyok én valójában. Ott ülve villant belém ez a nyomasztó érzés és tulajdonképpen a hazautat is végigsírtam. Ennél már csak az volt rosszabb felismerés, amikor rájöttem: a környezetemben élők sem tudják, hogy ki vagyok én. Nos, azóta sem tudom, hogy ki vagyok, de azt már felismertem, hogy az élet arról szól, hogy erre a kérdésre válaszokat keressek és remélem, hogy az életem végén majd meg tudom válaszolni, hogy ki is voltam valójában.”

Forrás: Reformátusok Lapja

Művészet – hit, kéz a kézben

Mint mondja, a keresztyén embernek bátran oda kell lépnie a művészet mellé, hiszen megvan erre  a szabadsága, s így igazán ki tud teljesedni ebben a kapcsolódásban. „Azt gondolom, hogy a művészet és a hit nemcsak hogy összekapcsolódik, hanem amennyiben nem jár együtt, akkor az csakis boldogtalanságot eredményezhet. Keresztény emberként sokkal könnyebben foglalkozunk filozófiával, művészettel, hiszen van egy biztos alapunk.” Ábel ebben látja a keresztyén szabadságot. „Csodálatos érzés, hogy lényegében végig gondolhatok mindent, elmélkedhetek a világ különböző dolgairól, meghallgathatok mindenféle zenét, jöhetnek különböző szellemi viharok, amelyek bár megérintenek, de én tudom, hogy merre tartok és hogy örök életem van Krisztusban.”

„Jelenjél meg világoson...”

A Sárospataki Teológia által kiírt drámapályázatra beadott drámája első helyezést ért el, a művet pedig be is mutatták és azóta is játszák különböző helyszíneken. A pályázati kiírás szigorúan megadta a kritériumokat és a kereteket: Szenczi Molnár Albert életéről és munkásságról kellett egy 20-30 perces iskoladrámát írni, amelyben genfi zsoltárok csendülnek fel. „Az általam írt műben miközben halad a történet, egy kórus – azaz a diákok csoportja – genfi zsoltárokat énekel. A kérdés számomra az volt, hogy ezek a zsoltárok illusztrálják-e a történetet vagy inkább szerves részei legyenek az előadásnak. Én az utóbbit választottam.”

Az előadás alapját életrajzi adatok adják, és maga a főhős meséli el életét rövid anekdoták formájában. Sok évnyi külföldi vándorlás, tanulás után tért haza Szenczi Molnár Albert Magyarországra és egy sárospataki fogadóban szállt meg családjával. A mű kezdetekor érkezik meg hozzá és feleségéhez a Teológia diáksága, és köszöntésül a 107. zsoltárt éneklik. A személyes visszatekintés közben elhangoznak olyan zsoltárok és mondatok, amelyekről a zsoltárfordító naplóját kezünkbe véve tudhatjuk, hogy történetileg hitelesek. „Az előadásban elhangzik az a 128. zsoltár is, amellyel Szencziéket köszöntötték az esküvőjükön.” Ábel célja nem csak a zsoltárfordító életének bemutatása volt, hanem azt is meg akarta mutatni, hogy a történet Szenczi halálával nemhogy véget ért, hanem akkor kezdődött el csak igazán. „Igyekeztem úgy megírni a darabot, hogy legyen benne egy kis történelmi kitekintés is. Például egy bizonyos ponton megjelenik két katona. Ekkor kicsit kilépünk a 17. századi történésekből, és egy zsoltár segítségével megjelennek a gályarab prédikátorok, hiszen feljegyzések születtek arról, hogy miközben vonultak vagy állomásoztak, milyen genfi zsoltárt énekeltek. Mert amikor üldöztek minket reformátusokat a hitünkért, akkor mindig ott volt velünk a zsoltár. Sőt, volt, hogy csak az volt velünk igazán.”

Második szinten a magyarság kérdését taglalja. „Van feljegyzés arról is, hogy 1849. augusztus 13-án, amikor Világosnál letettük a fegyvert, a katonák a 80. zsoltárt énekelték, amelynek utolsó sora az, hogy „Jelenjél meg világoson”. Azt gondolom, hogy hihetetlen, hogy az ott állóknak eszükbe jutott, hogy ez a sor benne van a zsoltárban.”  A harmadik szinten a második világháború eseményeit kívánta beékelni a műbe a 46. zsoltár segítségével, és azt a kérdést boncolgatja, hogy mit jelent a zsoltár akkor, amikor minden elveszett. Mit jelent akkor, amikor már az emberi lét van megkérdőjelezve? Ábel ezeken keresztül próbálta meg bemutatni, hogy Szenczi Molnár Albert fordításainak milyen átfogó és hihetetlen hatástörténete van az utána következő nemzedékek számára is. A dráma szerkezetét az elején és a végén elhangzó három-három zsoltár keretezi, míg a középpontját – a református identitást is nagyban meghatározó – 90. zsoltár adja.

Arra a kérdésre, hogy miként látja magát tíz év múlva, a válasza pontos és határozott. Mint meséli, az eddig élt húsz évében mindig boldog volt és az egyik legnagyobb visszacsatolása életében sem más, mint az, hogy jelenleg is boldog, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán tanulhat. „Tíz év múlva is egyszerűen csak boldog szeretnék lenni. És hiszem is azt, hogy minden esetleges nehézség ellenére boldog leszek, akár nagy, akár kis gyülekezetben fogom Istent szolgálni.”

Mihályiné Zoltán Tímea, HTK, ötödéves, teológus szakos hallgató

 

Gyakornoki program

Gyakornoki program

Galéria

Galéria

Névjegy

Névjegy

Blog

Károli Gáspár Református Egyetem – Blog

Online tanácsadás

Sport a Károlin

Sport a Károlin

Szakirányú továbbképzések

Youtube