Csak légy egy kissé áldott csendben

Április 25-én este Vecsei H. Miklós látogatott el egyetemünk Hittudomány Karára. A Vígszínház vezető színésze beszélt hitéről, Isten-képéről, a számára oly fontos csendekről és családjáról is.

 „Hatan vagyunk tesók, és nagyon közel vagyunk egymáshoz korban. Gyerekként nem szerettünk misére járni, nem szerettünk semmi olyan dolgot csinálni, ami kötelező volt. Kifejezetten rossz gyerek voltam, nem olvastam kötelezőket, abszolút közepes tanuló voltam.” - mondja magáról Hasi, miközben hozzáteszi, azért beszél ilyen negatív előjellel magáról, mert kamaszkora nagyban hozzájárult ahhoz, amilyen most ő, aki most lehet, bármit is jelentsen ez. Hasi születése előtt a szülei örökbe fogadtak egy cigány származású, értelmi fogyatékos fiút. Testvérével nagyon jó a kapcsolata, és élő példa számára, hogy a cigány integráció mennyire fontos, és mennyire igazi jelenléttel megoldható probléma, megoldandó kérdés a mai világban.

 „Amikor anyukám hasában voltam, a bátyám nem igazán értette meg, hogy ezt hogy kell elképzelni, ezért úgy hívtak, hogy hasi baba, így maradt aztán rajtam a Hasi becenév. Ezért használom a nevemben is a „H” betűt.” Nem szokta kérni, hogy hívják Hasinak, egyszerűen úgy gondolja, hogy a hivatásának küldetése, hogy visszajusson a gyermeki léthez, a gyermeki megbocsátáshoz, rosszasághoz. Ez a H. betű emlékezteti őt a gyerekkorára. „Úgy gondolom, hogy a gyerekek ösztönösen magukban hordozzák Istent. Amikor elkezdünk felnőtté válni és elengedni ezt a gyereket, akkor sejtjük meg, hogy itt lennie kell egy Léleknek.”

Neki ez az Isten-megsejtés tizennyolc éves kora környékén jött el először, amikor Hamvas Bélát olvasott. „A Silentium - Titkos Jegyzőkönyv - Unikornis hármas kötetének Silentium részében van egy rész, hogy Rómeó a dráma elején, amíg a csinos Rózába szerelmes, még ugyanúgy beszél, mint a többiek, és Hamlet, amíg nem találkozik apja szellemével, pont úgy beszél, ahogy a többiek. De amint Rómeó megpillantja Júliát, Hamlet pedig édesapjának szellemét, elkezdenek furcsán beszélni, szokatlan szavakat használnak. Hamvas azt írja, hogy mi, akik a drámát kívülről látjuk, pontosan tudjuk, hogy Rómeó érkezett el a valós helyre, azaz a szerelem nyelvére, és Hamlet érkezett el a Láthatatlan látására. Amikor később Rómeót játszottam Debrecenben, találkoztam ezzel, és éreztem, hogy lesz hidam a színházon keresztül ennek a Láthatatlannak a megfejtésére, és talán feladatom lehet, hogy másokkal is megsejtessem.”

 A nevére visszatérve mesél egy másik érdekességet is. Másfél évente tetoválást szeretne magának csináltatni. „A mai napig sincs még egyébként” – mondja, de volt négy szó, amit leírt, amikről szerette volna, ha egész életében elkísérik. Első ilyen szó a Henoch, akivel az apokrif iratokban találkozhatunk, mint Isten kamasza, és ő bár halandó, de Isten és angyalok között áll, pusztán a kamasz léte miatt. Erre a kamaszra több titkot bíz rá Isten, mint az angyalokra. A másik szava Arlekin, a bohóc figura, a humorközpontú karakter, aki úgy humorizál, hogy közben megtörtént a tragédia az életében. Volt valami, ami miatt feladta magát, és hajlandó mosolyogva másokért élni.  A harmadik a silentium szó. Akik követik Hasi oldalát, és hallgatnak tőle előadásokat, tudhatják, hogy sokat beszél a csendről. „Nekem ez egy hívó szó” - mondja. A negyedik szó Isten. Bár nem ebben a sorrendben írta fel annak idején magának a szavak, mégis a szavak kezdőbetűje kiadta a Hasi nevet. Nagy örömmel vette, hogy huszonkét évesen egy ilyen megerősítést kapott Istentől, amely hatására úgy érezte, hogy ez a négy szó talán jó indulópont lehet a felnőtté váláshoz.

A beszélgetés során a többek között általa is vezetett Sztalker suliról is szó kerül, ahol fiatalokat ösztönöznek a barátaival arra, hogy miként lehet jó színházat csinálni, úgy, hogy közben megismerik magukat, a világot a csendekben és a tudatos jelenlét fontosságát. „Az első órán az történik, hogy odajönnek gyerekek, akikből két típus van: az egyik azt mondja, hogy én színész akarok lenni. A másik típus pedig azt, hogy én színházat szeretnék csinálni. Mi úgy gondoljuk, hogy a második a helyes. Aki színész akar lenni, az fel akar lépni a színpadra, szerepelni akar, aki színházat akar csinálni, az pedig az életében már ráérzett arra a szakrális térre, amit a színház létre tud hozni. Az első dolgunk az, hogy a gyerekek ebből valamit megérezzenek. Utána azt kérdezzük tőlük, hogy mi volt az életüknek az az öt-hat dolga, ami miatt érdemes volt megszületni. Általában az a válasz, hogy ezt egy kezükön meg tudják számolni. Ez – úgy gondolom – ijesztő. Ijesztő, hogy éltünk húsz évet, és átlagban négyévente történik velünk valami, ami miatt jó volt megszületni. Nekünk az a tapasztalatunk, hogy ahogy gyorsul a világ, egyre több dolog történik velünk, viszont egyre kevesebb olyan, amiért érdemes volt megszületnünk. Mi ennek a miértjét vizsgáljuk a Sztalkerben együtt, illetve azt, hogy hogyan lehetne ezzel szemben valamit tenni. Arra jutottunk, hogy az embernek boldognak kell lennie a másik emberrel alkotott közösségében.”

„Ezt hogy tudom megtalálni?” – teszi fel a kérdést magának és a hallgató közönségnek. „Szerintem úgy, hogy én lefektetem a céljaimat, irányaimat, és megkeresem azt, ami miatt az én munkám hivatássá válik. Pál Feri úgy fogalmazta meg, hogy olyan dolgot kell találni, ami miatt este nem tudok lefeküdni, mert fontosabbnak tartom azt a dolgot. A következő lépés, hogy meg kell ismerni magunkat, aminek feltétele, hogy a lehető legtöbb időt magammal is töltsek. Ezeket hívjuk mi itt a Sztalker suliban csendeknek. Olyan csendeknek, amik valósak. Magammal vagyok, magamtól kérdezek, és magamnak válaszolok.”

A színész beszélt arról is, hogy szerinte az okostelefon a ma emberére rendkívül rossz hatással van. „Szimplán azért, mert most a csend diszkomfort érzését ébreszti az emberben. Ha csend van, benyúlunk a zsebünkbe, elővesszük a telefont, és várjuk, hogy történjen valami.”

Létezik-e helyes önismeret Isten nélkül? – hangzik el a kérdés. „Nehéz kérdés, mert Isten szubjektív fogalom. Nekem az egyetlen konkrét dolog, amit Isten jelenteni tud, azok az emberek, a környezet, illetve, amik mi vagyunk együtt. Nekem Isten azt jelenti, hogy mi menthetetlenül egyek vagyunk, és nem szabad másért lennem, mint magamért, másokért és azokért, akik ezt nem így találják. Természetesen van Isten képem, ami maga a Jézus-kép. Amit én a saját hitemnek hívok az az, amit Jézus hirdetett. Szerintem ez kapcsolódik a csendhez, illetve a jelenléthez is, ami a XXI. század kulcsfogalma lehet. Olyan intenzíven sulykolja belénk a kultúra azt, hogy el kell érned valamit, meg kell szerezned valamit, hogy végig csak előre felé látunk, a jelenben pedig csak kevesen tudnak megállni. Én azt gondolom, hogy a kereszténység feladata azon túl, hogy lazulnia kell, az az, hogy igenis újra le kell térdelni az emberekhez, az elesettekhez. Ezentúl pedig az egyik legnagyobb feladata lehet a lassítás. Lassítani a dolgokat, a történéseket, és újra visszahúznia a jelent.

Hasi szülei szociális munkások, éppen ezért a szociális érzékenységet mindkét szülőjétől örökölte. „Édesapám a nyomortelepeken és leszakadt zsákfalvakban élő cigánysággal foglalkozik. Nagyon régóta dolgoznak azon, hogy próbáljanak valami egységes modellt kitalálni, de egyszerűen minden egyes házban más és más a probléma, mást kell tenni. Édesapám azt mondja, hogy a jelenlét az egyetlen dolog, amit tehetünk. Nem tudunk EU-s internetes oldalokon leírni egy modellt, ami mindent megváltoztat. Egy út van: lemenni és jelen lenni, velük lenni.”  Színpadon is kiemelten fontosnak tartja a jelenlétet. „Az a legfontosabb, hogy akkor én ott legyek a szerepben.”

„Az Isten szó az emberek többségének távoli” – mondja. „Én azt gondolom, hogy a mostani lelkészeknek és azoknak, akik a hitüket gyakorolni próbálják – ahogy én is – nem az a feladatunk, hogy Istent hangoztassuk, hanem az, hogy azt a hangulatot, amit Isten ad nekünk, viseljük és továbbadjuk. Ha valaki megkérdezi tőlünk, hogy miért vagy ilyen derűs, vagy miért tudsz rám így figyelni, akkor már tudjuk mondani: azért, mert van velem valaki, akit te nem látsz, és mégis itt van.

Az életünk kifeszített helyzeteiben nagyon érezni az intenzív jelenlétét a Láthatatlannak. Azt meséli, hogy amikor Rómeót játszotta Debrecenben - mint élete első nagy szerepét - az Istennel való beszélgetését a darab végén egy reflektorlámpával oldották meg. Amikor elérkezett az ominózus jelenet, és Rómeóként a mérges fiolát felemelte, felnézett a nézők feletti reflektorra, és az első előadáson a mondatai után egyszer csak kidurrant a lámpa. „Teljesen biztos vagyok benne, hogy akkor kaptam egy üzenetet Istentől, hogy én itt leszek veled ebben a hivatásban.”

Arra a kérdésre, hogy mit adna át leendő gyerekeinek majd abból, amit ő is kapott, a válasza egyértelműen a természet. Leendő gyerekeivel együtt szeretné megtanulni az állatgondozást, a virágokat, a fákat. „Azt gondolom, ha a természet a barátod, nem tudsz elsüllyedni az életben.” Továbbá fontosnak tartja majd rávezetni őket arra, hogy az a bizonyos Láthatatlan jelen van, és többet van jelen, mint a Látható. „Erre törekedni fogok mindenképpen.”

Fotók: Füle Tamás

 

Gyakornoki program

Gyakornoki program

Galéria

Galéria

Névjegy

Névjegy

Blog

Károli Gáspár Református Egyetem – Blog

Online tanácsadás

Sport a Károlin

Sport a Károlin

Szakirányú továbbképzések

Youtube