„Az egyetem arra szolgálhat, hogy megtanítson minket az élethosszig való tanulásra.” – Interjú Dr. Bogár Lászlóval

Dr. Bogár László közgazdász, egyetemi docens, publicista, a politikatudományok kandidátusa. Egyetemi tanulmányait a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem nemzetközi kereskedelempolitika szakán végezte, ahol 1973-ban közgazdász diplomát szerzett. 1986-ig Miskolcon élt és az államigazgatásban dolgozott, 1991-ben írta meg disszertációját Modernizációs ciklusok címmel.

1987-ben résztvevője volt a Magyar Demokrata Fórum lakiteleki megalakulásának, a párt egyik alapítója. 1990-1998 között országgyűlési képviselő, előbb az MDF, később a Magyar Demokrata Néppárt frakciójához tartozott. Az első Orbán-kormány idején a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára volt. Munkássága elismeréseként 2011. november 17-én a Fővárosi Közgyűlés Pro Urbe-díjjal tüntette ki.

2002-től egyetemünk docense, a BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének oktatója. Kutatásának középpontjában a globalitás hatalmi rendszere áll. Több alkalommal is szerepelt a médiában, előadások, tv-műsorok meghívott vendégeként beszélt kutatásairól és műveiről. Könyveiben a társadalmi és gazdasági változásokról, Magyarország és a globális világ viszonyáról, hazánk gazdasági tendenciáiról értekezik. Oktatói és írói munkája mellett tudományos közéleti szerepvállalása is meghatározó, a Magyar Közgazdasági Társaság Társadalomgazdaságtani Szakosztályának alelnöke.

- Milyen tárgyakat tanít egyetemünkön?

Az elmúlt tizenöt év során nagyon sok tárgyat tanítottam, de azért a középpontban olyan tárgyak voltak, amelyek a gazdaságra (pontosabban az emberi gazdálkodásra), a politika jelenség-komplexumára, illetve mindezeknek az emberi kommunikációval, a médiával való összefüggéseinek elemzésére irányultak. Ahogy mondani szoktam kesernyés öniróniával, a Tolbuhin körútról nyíló Dimitrov téri Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen szereztem diplomát 1973-ban. Ez a három név elég jól leírja azt, hogy milyen elképesztő szellemi zavar határozta meg az egyetemi éveimet - és egyúttal intő jel arra nézve is, hogy nincs, a társadalomtudományokban eleve nem is lehet úgynevezett „kész tudás”.

Az egyetem a legjobb esetben is arra szolgálhat, hogy megtanítson minket az élethosszig való tanulásra, ahogy a mai birodalom nyelve fogalmaz, a „lifelong learning” vagy – ahogy abban az időben az akkori „birodalom” fogalmazott Lenin által – „tanulni, tanulni, tanulni”.  Francis Baconnak tulajdonítják a mondást, hogy a tudás hatalom. Nos, a tudás valóban hatalom, de az igazi hatalom annak a kezében van, aki meghatározza azt, hogy egyáltalán mi a tudás, szóval, hogy mi számít tudásnak.

- Hogyan fogalmazná meg személyes hitvallását, mint oktató?

Az én oktatói hitvallásom a fentiek alapján leginkább az, hogy felhívjam a hallgatóim figyelmét arra, hogy mindig létezik és uralkodik egy rejtett tudás-meghatározó hatalom, és hivatalos körülmények között csak az tanulható, és „igazolás” amit diplomának hívnak csak arról adható, amit ez a tudás-meghatározó hatalom tudásként ismer el. Hogy egy konkrét példával éljek, 1971-ben szigorlatoztam (pirulva vallom be, jelesre) a Szocializmus politikai gazdaságtana című tárgyból, amiről akkor is mindnyájan tudtuk, hogy primitív hazugságokra épülő hatalom-ideológia, de ha diplomát akartunk, nem nagyon volt más választásunk, mint igaznak tekinteni állításait.

A helyzet persze sokat változott, de a „láthatatlan” tudás-meghatározó hatalom csapdáit ma sem könnyű elkerülni. A tanárnak pedig az a dolga, erkölcsi felelőssége, hogy erre a csapdára is ráirányítsa a hallgatók figyelmét. Mindez persze elég kényes feladat, de talán nem egészen lehetetlen vállalkozás.

- Tanár úr 2002 óta oktatója egyetemünknek. Miért fordult a tanítás irányába a politikai szerepvállalás után?

A lelkem mélyén mindig is tanítani szerettem volna, csak valahogy mindig másként alakultak a dolgaim. Valóban azok közé az értelmiségeik közé tartozom, akik 1990-től aktív szerepet vállaltak a politikában, abban reménykedve, hogy értelmiségiként megszerzett tudásaikat a közösség javára alkalmazhatják majd. Voltam kormánypárti képviselő államtitkárként, aztán ellenzéki képviselő, végül „csak” államtitkár, bár paradox módon, akkor (1998 és 2002 között), amikor már nem voltam képviselő, de a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkáraként tevékenykedtem, sokkal többet szerepeltem a Parlamentben, mint az előző nyolc év során összesen. Töredelmesen be kell vallanom, hogy szinte semmit nem sikerült e tizenkét év során megvalósítanom abból, amit értelmiségiként reméltem, mert – hogy szójátékkal éljek – nem lehet más a politika.

Már csak azért sem lehet más, mert az mindössze tükörképe az adott társadalom szerveződési módjának, alapvető mintázatainak. Céljaim szempontjából tehát kudarc volt ugyan ez a bő évtized, de hihetetlenül tanulságosnak bizonyult. Az emberi világ rejtett belső mintázatairól nagyon sokat megtanulhattam ott, és úgy véltem akkor, mikor 2002-ben befejeződött életemnek ez a szakasza, hogy tanultam is annyit, hogy most már végre akkor talán taníthatok is. Szóval, hogy felhalmozódott bennem annyi tapasztalat az emberi gazdálkodásról, az emberi világnak a politikai szerveződési módjairól, és az ezeket összekötő, mozgató kommunikációs mezőkről, a média világáról, hogy talán érdemes lenne megosztani ezt a fiatalabb nemzedékkel.

 A tanszékünket megalapító Buda Bélától akkoriban vette át a vezetést Vass Csaba, akihez akkor már két évtizedes barátság fűzött. Ő vett rá arra, hogy jöjjek ide a Károli Gáspár Református Egyetemre, az éppen kiformálódó kommunikációs tanszékre. Ennek most már több mint tizenöt éve, így aztán most már biztos, hogy ez lett életem leghosszabb munkaviszonya, és nemcsak „mennyiségi” hanem „minőségi” szempontból is meghatározó szakasza egész pályafutásomnak.

- A közgazdaságtanban számos irányzat létezik. Tanár úr melyikhez áll a legközelebb?

A közgazdaságtan meghatározó iskolái mindmáig egy számomra elfogadhatatlan, sőt értelmezhetetlenül korlátozott szemléletmódot hirdetnek az emberi gazdálkodást illetően. Szinte egyáltalán nem kívántak/kívánnak tudomást venni az emberi létezés, és emberi „lét-gazdálkodás” külső természetéről és „belső” természetéről. A külső természet az a „valami”, amit elegánsan fogalmazva „ökológiai” komplexumként írunk le, a belső természet meg az emberi világ lelki, erkölcsi, szellemi javaival, „vagyontárgyaival” való gazdálkodást jelenti.

Ez a „korlátozottság” sajnos nem a véletlen műve. A meghatározó közgazdaságtani iskolák mindegyike ugyanis a globális tőkestruktúrák alapvető érdekeinek „tudományos” képviseletét tekinti feladatának, még, ha persze váltig tagadják is ezt. A globális tőkestruktúráknak pedig azért érdekük a külső és belső természet problematikájának az emberi gazdálkodás kérdésköréből való kirekesztése, mert ha nem így lenne, akkor a tevékenységük legfőbb célját jelentő profitról kiderülne, hogy főként úgy keletkezik, hogy közben vagyonfelélést visz végbe a külső és belső természetben.

 Hogy elszennyezi és kifosztja a föld-, víz-, és levegő-tartalékainkat, és ezzel az egész földi életet veszélyezteti. Hogy feléli az ember lelki, erkölcsi, szellemi tartalékait, és így az anarchia és káosz felé fordítja az emberi társadalmakat, az egész világot. Én egy olyan „öko-szocio-kulturális” közgazdaságtant szeretnék művelni, ami ebben a teljességében szemlélné az emberi gazdálkodást, ám az világos számomra, hogy ez a törekvés alapvető pontokon ütközik a világot meghatározó globális tőkestruktúrák érdekeivel.

- Számos előadást tartott az egyetem falain kívül is. Milyen visszajelzéseket kapott?

Ha beütöm a nevemet az internetes keresőbe, akkor közel egymillió-kétszázezer említés jön fel. Jó, ez nem mind én vagyok persze, de egyelőre úgy látom, hogy én vagyok a legtöbbször említett „bogárlászló”. Néha kíváncsiságból beleolvasok az írásaimra, médiaszerepléseimre való reakciókba, és hát bizony nagy élmény, az kétségtelen. Zömében inkább megerősítő, támogató jelzéseket kapok, de vannak nagyon elmarasztaló vélemények is. Az, hogy sokan nagyon nem értenek egyet velem, az teljesen természetes számomra – ez nemcsak, hogy nem bánt, de egyenesen kíváncsivá is tesz.

Szomorúvá inkább azok a reakciók tesznek, amelyek mindenféle érvelés nélkül – hogy is fogalmazzak finoman – szóval, akik érvek nélkül eleve hülyének és/vagy gazembernek állítanak be. Az internet, a közösségi média kialakulása az emberiség történetének egy igen drámai fejleménye. Mint minden techno-evolúciós konstrukció, ez is lehet lélek-emelő, és lét-gyógyító, az emberi méltóság és harmónia felé mutató, alkotó és építő, de lehet brutális kegyetlenséggel, perverz, aberrált kéjjel gyilkoló is. Nagyon nehéz ma megmondani, hogy mit és hogyan kellene tennünk azért, hogy inkább az elsőként említett irányba haladjanak a közös dolgaink.

- Minden nemzetnek meg van a maga küldetése, Ön szerint mit jelent ez a magyarságra nézve?

A magyar nemzet nevű emberi közösség a Szentkorona szakrális történelmi Magyarországaként Szent Istvántól a Hunyadiakig anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben gazdag és gyarapodó nemzetet alkotott. Egy olyan nemzetet, amely egész Európa számára döntő fontosságú anyagi és szellemi teljesítményeket produkált. Ám a Hunyadi Mátyás halálától a Rákóczi szabadságharcig tartó 222 év során (csupa „két”-ség) Európa cinikusan magára hagyta a keleti és nyugati birodalmak halálos „satujába” szorult magyarságot. Nincs olyan sötét képzelet, amelyik el tudná gondolni, hogy mit is jelentett ez a két évszázad az itt élők számára.

És sajnos azóta a magyarság egyetlen feladata, „küldetése” szinte kizárólag a puszta „túlélés” tud lenni. Valójában mindmáig nem tudtuk visszaszerezni a „létünket”, már az is kész csoda, hogy egyáltalán „fennállunk”. A leglátványosabban a népesedési lejtő tükrözi vissza e „fennállás” szívszorító korlátozottságát, vagyis, hogy 1980 óta több mint egymillióval többen haltak meg hazánkban, mint amennyien születtek. És bármilyen fájdalmas is ezt kimondani: a magyarság a puszta fennálláson kívül egyelőre nem nagyon tud évezredes ívű hivatásának eleget tenni. Nagyon nehéz ma megmondani, hogy miként lehetne visszatérni az eredeti küldetésünk bátor és büszke teljesítéséhez. Azt hiszem, hogy a mély hitre épülő tudás, bátorság, becsület ehhez elengedhetetlennek látszik.

- Milyennek látja hazánk jelenlegi társadalmi tendenciáit? Milyen jövőképet alkotna a 2020-as évekre?

A legsúlyosabb probléma, ahogy már említettem, az, hogy egyre nagyobb nehézséget jelent a magyarság számára az, ami minden emberi közösség legmélyebb lét-feladata, hogy világra hozza, és testi-lelki egészségben felnevelje a következő nemzedéket, amely így képessé válik az adott nemzet küldetésének, hivatásának beteljesítésére. A népességfogyással nemcsak az a gond, hogy egyre kevesebben leszünk, bár egy agresszív túlnépesedéssel (rosszindulatú népesség-burjánzással) sújtott világban ez önmagában is életveszélyes dolog, hanem az, hogy ez minőségi értelemben is de-generatív folyamatokat indít el.

És ezek egy idő után, egy kritikus ponton túl visszafordíthatatlan torzulásokat okozhatnak, öngerjesztő negatív örvényléseket elindítván. Erről a végveszélyt jelentő lejtőről kellene visszafordulnunk, ami óriási áldozatokkal jár ugyan, de talán nem lehetetlen. Az viszont biztos, hogy ezekben a létfontosságú alapkérdésekben, „nemzeti sorskérdésekben” szinte teljes körű nemzeti egyetértésre és együttműködésre lenne szükség. 2020-ban Trianon századik, 2026-ban Mohács ötszázadik évfordulójára emlékezünk. E két nemzeti tragédia kerek évfordulója elég drámai figyelmeztetés kell, hogy legyen arra, hogy mit és hogyan kellene tennünk azért, hogy egy mindent megsemmisítő harmadik nemzeti tragédia semmiképpen ne következzen be.

 

 

Gyakornoki program

Gyakornoki program

Galéria

Galéria

Névjegy

Névjegy

Blog

Károli Gáspár Református Egyetem – Blog

Online tanácsadás

Sport a Károlin

Sport a Károlin

Szakirányú továbbképzések

Youtube