Az új esztendő harmadik estéjén a Hittudományi Kar teljes közösségét mély fájdalommal érte a hír, hogy Dr. Nagy István  vagy, ahogy mi kollégák és a hallgatók is szólíthattuk őt:  Pista (Bácsi) eltávozott.

Életének méltósággal viselt utolsó napjaiban is egészen közel engedett bennünket magához, láthattuk akaraterejét, küzdelmét, lelki tusáját. Fogyatkozó erejét nem rejtette el előlünk, így halálhíre sajnos nem ért váratlanul bennünket. Ugyanakkor mégis azt érezzük, nem vagyunk még egészen felkészülve arra, hogy elhordozzuk hiányát, hogy nem futunk már vele össze az épületben, nem lép be többé az osztályterembe, illetve nem hallhatjuk ezentúl ízes beszédét és szófordulatait előadásain vagy baráti beszélgetésekben. Hiányzik nekünk és hiánya fáj.

Dr. Nagy István kiváló teológus, született igehirdető és egyházáért a lehetetlennel is megküzdő, a terhektől meg nem riadó ember volt. Szenvedélyesen szerette, amit csinált és szenvedélyesen élvezte annak minden gyümölcsét. A rendszerváltás után a református iskolaügy megújításáért fáradhatatlanul dolgozott és nagy sikereket ért el. Főiskolai főigazgatóként, majd dékánként, időközben rektorként, végül professzorként állt a Károli Egyetem szolgálatára.

2003-tól életének utolsó napjaiig tanította a prédikálás mesterségét a leendő lelkipásztoroknak. Szűnni nem akaró munkabírása még a betegségének hónapjaiban sem engedte meg, hogy akár egyetlen óra is elmaradjon. Könyvei, cikkei és előadásai az igeszerű, logikusan építkező valamint gyülekezetszerű reformátori igehirdetés-eszmény irányába vezették az ifjúságot. Homiletikai-teológiai látása pedig szorosan illeszkedett a Gyakorlati Teológiai Tanszék nagy elődeinek – Ravasz László, Czeglédy Sándor, Bodonhelyi József, Boross Géza – sorába.

Az írásaiból és előadásaiból elsajátítható tudásanyagon saját élete volt a pecsét. Lelkipásztori éveiben szerzett tapasztalatai életszerűvé és gyakorlatiassá tették tanításait. Megközelíthető ember volt, egyenes és őszinte. Ajtaja mindig nyitva állt, bárki is érkezett hozzá éjjel vagy nappal. Nem csak oktatója, de mestere volt a rábízottaknak, akikkel együtt élt és lélegzett a teológia és a főiskola falain belül és kívül. Szerette az ifjúságot, az Istentől rendelt helyén volt közöttük.

2006. november 2-án elmondott kari exhortációs igehirdetése után az egyik meglehetősen kritikus tanítványa csak ennyit mondott róla: „Aki így tud prédikálni, az megérdemli, hogy minket tanítson.” Több ezer megírt és elmondott prédikáció fényében sem tekintette érdemnek, hogy életének utolsó tizenkét évét a homiletika oktatására kapta. Hálás volt Istennek ezért az ajándékért, és szavaiból sokszor kiérződött a felelősség terhe, hogy vajon elég jól csinálja-e.

Befejezésül hadd álljon itt az idézett prédikációból néhány gondolat!

„Bizonyára volt ott a piacon sok gyöngy, de abból egyet vett észre. Egyre talált rá. Ez a megtalálás mindig ilyen konkrét. Olyan konkrét ez a megtalálás, hogy nem lehet elfelejteni, nem lehet mással összetéveszteni. Volt-e ilyenben részed? Sokakat zavar az üdvbizonyosság emlegetése, mert valamiféle gőgöt, nagyképűséget éreznek mögötte. Ne zavarjon! Nem rólunk szól ez, hanem az emberkereső Jézusról. Azért van bizonyosságom, mert többé nem enged el. Luther mondotta: Isten elkezdte velem a párbeszédet és nem is fogja abbahagyni. (…) Isten országa ott történik, ahol egy-egy embert megkeres, megtalál, megvásárol magának Krisztus. (…) Csak azok az emberek használhatóak az Isten ügyében, akikről ez elmondható. Tudod-e már, hogy a te legnagyobb értéked nem az, hogy ki vagy, milyen képességeid vannak, hanem az, hogy kié vagy!”