Biblia régen és ma

Vajon ki és hogyan szabta meg, milyen könyvek alkossák a Szentírást, és miért más a katolikusok Bibliája, mint a reformátusoké? A kánonról és a Bibliába be nem került könyvekről alkotott reformátori felfogásról beszélt A Második Helvét Hitvallás mai üzenetei című konferencián Prof. Dr. Zsengellér József, a budapesti református teológia dékánja.

 

A jelenleg kezünkbe vehető szentírás-gyűjtemény, vagyis a kánon kialakulása és lezárulása évszázadokig tartott, de abban, hogy ma milyen Bibliát olvasunk, a reformáció meghatározó teológusainak választása döntő jelentőségű. „Az addig egységes nyugati keresztyénségből szétváló római és protestáns irányok mindegyike igyekezett ugyanis önmagára nézve, de különösen a másikhoz való viszonyában definiálni Szentírását” – mondta Prof. Dr. Zsengellér József, a Károli-egyetem Hittudományi Karának dékánja a magyarországi reformátusság számára meghatározó hitvallásról, a Második Helvét Hitvallásról szóló közelmúltbeli konferencián, Budapesten.




A teológus ismertette: a kanonizációról szóló vita egészen a 3–4. században élt és tevékenykedett Jeromos egyházatyáig vezethető vissza, akinek bibliafordítása során az jelentett nagy kérdést, hogy vajon a zsidók által használt héber vagy a keresztyének használta görög ószövetségi szövegeket vegye-e alapul. A kánon kialakításának fő szempontja az isteni ihletettség kérdése, ezért volt kérdés, vajon melyik az autentikus forrás. „Mivel Jeromos szerint az újszövetségi szerzők leginkább a héber szerint idézik az Ószövetséget, az egyházatya a héber mellett tette le a voksát.” Később alapvetően azt vette alapul a később Vulgata néven ismert latin nyelvű fordításához. Kortársai és utódai sem értettek ezzel teljesen egyet, így még legalább ötszáz éven keresztül párhuzamosan használták a Septuagintát, az Ószövetség legrégebbi görög fordítását is.

„A Vulgata a 9. századra lett domináns bibliafordítás, a vita a reneszánszban lángolt fel újra, amikor a vissza a forráshoz elv elterjedésével ismét kérdésessé vált, hogy a héber vagy a görög ószövetségi, illetve a görög vagy a latin újszövetségi szövegeket vegyék-e alapul. Mire a lutheri reformáció kezdetét vette, rendelkezésre álltak a nyomtatott héber, görög és latin bibliakiadások, ám ezek a korábbi kéziratok hibáit is továbbörökítették” – magyarázta a professzor. Luther nem mellesleg a héber bibliakiadást választotta a német bibliafordítás alapjául. Ellenfelei természetesen a görögöt választották.  Olyannyira, hogy a hivatalos egyház közleményében a jeromosi latin szöveget Jézussal azonosítja, aki körül a két gonosztevő a Zsinagóga és a Keleti Egyház, valamint bibliafordításaik.

„Luther és követői a Héber Biblia választása miatt a kánont, vagyis a Szentírás tartalmát is kénytelenek voltak felülvizsgálni, mivel a héber kánonon kívül eső, de a Septuagintában szereplő könyvek csak görögül maradtak fenn. Ez ihletettségük kérdését is felvetette” – mutatott rá Zsengellér József.

Azokat az iratokat, amelyek nem kerültek be a kánonba, apokrif iratoknak nevezzük. „Az apokrif szó keresztény alkalmazása legkorábbról a 2–3. században élt Órigenésznél maradt fenn, nála a zsidók nyilvános könyvein kívüli irodalmat jelöli. Ő tehát nem tulajdonít a szónak negatív konnotációt, és számos keleti egyházatya is hozzá hasonlóan Szentírásként kezeli ezeket az írásokat is.” Érdekes, hogy Jeromos maga is fordít a héber kánonon kívüli könyveket. És az is, hogy „a főként görög nyelvre épülő keleti egyházakban szabadon értelmezték a Szentírás tartalmát és állítottak össze igen színes kánonokat.” Ugyanerről tanúskodnak a kárthágói zsinatok afrikai használatú listái is – tette hozzá Zsengellér József. Augustinus például valahol megjegyzi, hogy „bár néhány írás megmaradt Énóktól, melyek isteni ihletésűek, mégis kimaradtak a kanonikus írások közül”.

 „Teljes a zűrzavar a középkori egyházban” – folytatta a teológus. Ezért gondolhatta Luther, hogy a Héber Biblia választása tiszta vizet önthet a pohárba. „Bár ezt elsőként már egy évszázaddal korábban John Wycliffe angol fordítása megtette, hiszen az a héber kánon szerinti könyveket vette fel az Ószövetségbe. Igaz, még nem a héber alapszöveg, hanem a Jeromos-féle latin fordítás alapján. Ő ugyanakkor meg is tartott egy újszövetségi apokrif szöveget is, a Laodiceaiakhoz írt levelet.”

Különös, hogy a határvonalat jelentő Luther számára a kánon kérdése mégsem tűnik kardinális kérdésnek. „Ugyan Luther teológiai munkáiban fenntartásokat fogalmazott meg egyes szövegek tekintélyével szemben, fordításában mégis egybe sorolva adja közre a héber kánon könyvei után az apokrif iratokat is, a Szentírás részeként. Ezek szerinte olyan könyvek, melyeket kezdetben nem tettek be a Bibliába, de azért hasznosak és jó őket olvasni.” A dékán hozzátette: Luther a Zsoltárok könyvét különösen nagyra tartotta, különösen is ihletett kis Bibliának tekintve azt. Az Újszövetség könyvei között egyébként minőségi sorrendet állított fel, volt, amelyeket erőteljesen kritizált.

A reformáció terjedése a római egyházat határozott állásfoglalásra késztette a kánont illetően. „A tridenti zsinaton kimondja és elfogadja a tekintélyi könyvek listáját, köztük a hét apokrif könyvet, a Vulgata szövegével.” Zsengellér József elmondta: a római egyház ekkor nemcsak meghatározta saját Szentírása tartalmát, de az egyházi átok kimondása révén kirekesztette az egyet nem értőket is. Az átok egyértelműen a reformáció mozgalmai ellen irányult.

„Mire Kálvin fő művét, az Institutiót befejezte, a nagy szétválasztás már megtörténik. Róma deklarálja a latin kánont, Luther pedig elkülöníti az apokrif könyveket. Kálvin elhatárolódik a római döntéstől, bibliamagyarázóként pedig elhatárolódik a lutheri elkülönítéstől is, teljesen kizárva az apokrif könyveket. Igaz, ő szintén az Írás kizárólagosságát hirdeti.” Zsengellér József később idézte Kálvint: „Isten kijelentését oly módon alávetni az emberi döntésnek, hogy csak akkor lehessen érvényes, ha tetszik az embereknek, akkora istenkáromlás, hogy még említeni is méltatlanság.”

Kálvin – Lutherhez hasonlóan – a kánon alapjának a Tórán kívül a prófétai és az apostoli tekintélyt tekintette, hiszen mindez Isten személyes kijelentésére épült. „Mindezek ellenére az Institutióban öt helyen is idéz apokrif könyvekből” – tette hozzá a dékán. „A Szentírás tekintélyét Kálvin önmagában és a Szentlélek vezetésében látja. Az ihletettség felismerése szerinte az olvasóban kialakuló élmény” – fűzte hozzá.

Akárcsak a római egyházban, úgy a protestáns egyházakban is hosszú folyamat volt, mire a római kánonhoz képest meghatározták, mi tartozik a saját Szentírásukba. „Az első protestánsok által készített nemzeti bibliafordítások még megegyeznek a katolikus kánonnal, és csak a 17. századtól kezdve, igen lassan szorulnak ki a kiadásokból a nem használt és nem támogatott könyvek. A sola Scriptura elv hangsúlyozása miatt különösen is érdekes, hogy a korabeli nemzeti hitvallások nem mindegyike tartja szükségesnek a Szentírás lényegi meghatározását túl annak tartalmi definícióját. A kálvini, református irány legelterjedtebb és legszélesebb körben elfogadott hitvallása, a Heidelbergi Káté nem definiálja sem a Szentírást, sem annak tartalmát.”

Ezzel szemben a Második Helvét Hitvallás A szentírásról, az Isten igaz beszédéről című fejezet két pontja, az első és a hatodik szót ejt arról. „Kimondja, hogy a Szentírás eredendően Isten beszéde, természetét tekintve azonban emberek írása. Elsőként a prófétákat és az apostolokat nevezi szentnek, vagyis azokat, akik az iratokat megfogalmazták. Isten őket szólította meg, velük közölte üzenetét, ezzel megszentelte őket. Azáltal pedig, hogy a megszólítottak ezt a velük közölt isteni kijelentést írásban rögzítették, válnak az iratok is szentekké. A kanonikus és a szent fogalmakat szinonimákként használja Bullinger, a hitvallás szerzője. A folyamatos teológiai viták és támadások miatt a későbbiekben szükségessé vált egyes könyvek felsorolása is. Ezekre példát a nemzeti jellegű hitvallások között találunk, mint amilyen a Belga Hitvallás és a Westminsteri Hitvallás.”

„A Szentírás kanonikus formája a 16. századi magyar zsinatok határozatai alapján fontos kérdéskör volt a hazai reformátorok számára, annyira azonban sohasem, hogy egy konkrét cikkelyt szántak volna a kánon definíciójára és tartalma meghatározására” – hívta fel a figyelmet a teológus. „Károli Vizsolyi Bibliájában lefordította a deuterokanonikus könyveket (azok a könyvek, melyek sugalmazott voltát valahol vagy valamikor tagadták vagy nem tartották bizonyosnak – a szerk.) és a Vulgatában található helyükön hagyta meg őket. Szenczi Molnár Albert az 1608-ban kiadott Károli-revízióban, a Hanaui Bibliában külön veszi az apokrifeket, és bár egybe kötve, de önálló egységként, önálló címlappal jelenteti meg őket. Ezek: Tóbiás, Manassé imája, Judit, Báruk, Jeremiás levele, Dániel prófétához adott toldalékok, Ezsdrás harmadik és negyedik könyvei, Eszterhez adott toldalék, Simeon könyve, a Makkabeusok első és második könyve, Bölcsesség és a Jézus Syrák. A különállást azzal is deklarálja, hogy az előző egység végén, Malakiás könyve után odaírja: az Ótestamentum kanonikus könyveinek vége.”

A magyar bibliafordításokból elsőként a Váradi Bibliából (1661), majd Misztótfalusi Kis Miklós Aranyas Bibliájából (1685) maradnak ki az apokrifek. Igaz, először Kocsmárosi Kecskés György 1657-es Ószövetség-fordítása hagyja el ezeket, de ez csak 1789-ben jut el a magyar olvasókhoz. A 18. századi bibliakiadásokban már általában nem jelennek meg az apokrifek, kivéve az 1776-os lipcsei és az 1804-es pozsonyi-pesti kiadásokat.

Zsengellér József úgy összegzett: „A reformátori kánonfelfogás szerint alapvetően az isteni ihletettség az, mely a kanonikus vagy apokrif besorolást eldönti. Az olvasót ennek felismerésében az óegyház regulája vagy a hitvallások megfogalmazása segíti.”

Képek: Füle Tamás

A cikk forrása: parokia.hu

 

Következő események


Összes esemény

Online tanácsadás 

Diáktanácsadó központ

nyelvvizsgaközpont

 

Sport a Károlin


Nguyen Anasztázia
Gór-Nagy Miklós
Szilágyi Áron
Szabó Gabriella
Deáki Dóra
Szepesi Bertold
Telegdy Ádám
Beviz Barnabás

Youtube